A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

KÖZLEMÉNYEK - Szilágyi Miklós: Személyes vélemény a néprajztudomány helyzetéről készült előterjesztéshez – 1977.

Azt hiszem, hogy a fenti ellentmondás hátterében inkább a néprajztudomány és a néprajzi gyűjtés rangjának társadalmi ítéletben kifejeződő azonosítása húzódik meg. Az azonosítás teremti meg azt a légkört, melyben a ,jól" (értsd: szorgalmasan, nagy menynyiségű anyagot produkálva) gyűjtő társadalmi aktivista hovatovább tudósnak minősül. S ezen a jogon kerül aztán néprajzos státusba olyan is, aki még , jó gyűjtőnek" is csak ígéret... Hadd hangsúlyozzam: nem az a legfőbb gondom, hogy vannak (és a jelek szerint újra meg újra lesznek) kollegák, akik autodidakta módon váltak a néprajz tudósaivá. A szakkutatóvá válás ilyen lehetőségének a veszélyét szeretném éreztetni: amíg reális a perspektíva, hogy a rendszeres egyetemi képzést megkerülve is szakkutatóvá válhat valaki, a néprajznak - mint szaktudománynak - nem lesz (nem lehet) megfelelő rangja. b) A néprajzi szakképzésnek - lévén, hogy a néprajzi státusok java része múzeumi volt és lesz - elsősorban muzeológusképzésnek kell lennie. Ennek a követelménynek az egyetemi képzés nem tudott maradéktalanul eleget tenni. Aminek viszont nem tantervi, hanem szemléleti okai voltak és vannak jelenleg is! Korántsem azt kívánom, hogy több speciálisan múzeumi ismeretet szerezzenek a hallgatók, pl. alaposabban megismerjék a tárgygyűjtés, a nyilvántartás, a kiállításrendezés „műhelytitkait". Mindezek olyan „praktikumok", melyeket a folyamatos munka során bárki kialakíthat magának; felesleges az ilyesmit megtanulandó „tudománnyá" minősíteni. Az egyetemről kikerülőknek azonban olyan szemlélettel kellene rendelkezniük, hogy szükségét érezzék a múzeumi „praktikumok" elsajátításának, a munkaterület jellegéből adódó természetes követelménynek, s ne embernyomorító tehertételnek tekintsék a muzeológiai munkát. Ami ebből az egyetemi képzésre vonatkozik: a) Sokkal inkább az „ethnographus universalis" képzésre kellene törekedni, ami nem a „szakosodás" feladását jelenti, hanem a mind jellemzőbb szemlélet feladását; azt ti., hogy már az egyetemista „felvállalja" a maga szűk parcelláját, s bármilyen más témában illetéktelennek tekinti magát, b) Jobban fel kellene készíteni a hallgatókat a csak múzeumban megoldható tudományos feladatokra, tehát - egyrészt - tudatosítani kellene a „segédletek" (leíró katalógusok, tárgykataszterek stb.) tudományos szükségletét és hasznát, másrészt (elsősorban a vidéki múzeumokra gondolva) rá kellene irányítani a figyelmet a regionális vizsgálatok, a „modell" értékű mélyfúrások változatlan szükségességére, c) Tudomásul kellene venni, hogy a múzeumok lényegéből fakad a tudományos ismeretek különböző közlési formáinak egyenrangúsága. Tehát: a tudományos dolgozat, a kiállítás, a kiállítást kiegészítőkommentáló ismertetés (katalógus, kiállításvezető) és az ismeretterjesztő cikk azonos rangú, még akkor is, ha a „szakma" csak a tudományos dolgozatot méltányolja. c) Az utóbbi évek legnagyobb gondja, s ennek következményeit a vidéki múzeumok felfokozottan érzékelik, a Néprajzi Múzeum tudományos rangjának rohamos csökkenése. Nemcsak a szaktudományon belül vesztette el az intézmény a prioritását (ez a Néprajzi Kutatócsoport megalakulása után még természetes is lenne), hanem a múzeumokban folyó néprajzi munkát koordináló, szervező, irányító szerepkörnek sem tud maradéktalanul megfelelni, pedig ez utóbbi „hivatalból" is kötelessége. Az ok a káderhelyzet kedvezőtlen - az egész szaktudomány számára kedvezőtlen - alakulásában (is) keresendő. Minden személyeskedő él nélkül: mind kevesebben vannak a Néprajzi Múzeumban olyan kutatók (8-10 évvel ezelőtt még elsősorban ilyenek voltak!), akiket a szakmai közvélemény „szaktekintélyként" tarthatna számon. Azt hiszem, nem szükségszerű, hogy így legyen. 664