A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

KÖZLEMÉNYEK - Szilágyi Miklós: Személyes vélemény a néprajztudomány helyzetéről készült előterjesztéshez – 1977.

szerény anyagbázisú rendszerező cikkeket publikáltak, az új anyagot közlő folklórkötetek viszont jórészt amatőrök, fél-amatőrök gyűjtései voltak. (Szükségtelen a magamigazoló példákat sorolnom, hiszen az ellenpéldákat is jól ismerem.) Az mindenképpen feltűnő a példák és ellenpéldák „súlyának" latolgatásakor, hogy a romániai magyar folkloristák mennyivel hangsúlyosabb gyűjtőmunkát végeztek és végeznek. A tudományszak tényleges szükségletét és lehetőségeit ennek ismeretében ítélhetjük meg, s nem a magyar folklórkutatás nemzetközi mércével mérve „magas színvonala" elismerése alapján. c) Az elmúlt tíz esztendővel esik egybe a folklorizmusnak egy újabb, a korábbiaktól jól megkülönböztethető hulláma. Ez a folklorizmus az ifjúság folklór (ezen belül a díszítőművészet, zene, tánc) iránti érdeklődését jelenti. S ami fontosabb ennél: a népművészet - mint „példa" - a művészi (vagy egyszerűen közösségi) tevékenységi formák megteremtésének minden eddigitől eltérő módon állott szolgálatába. Ha ennek az érdeklődésnek és közösségi tevékenységeknek van is ideológiai gyökere, semmiképpen sem a nacionalizmus, s nem is a narodnyikság fogalmával azonosítható ez az ideológia. Meggyőződésem, hogy az elméletileg ugyan nem tisztázott, de nem feltétlenül szocialista eszmeiségü kollektivizmus spontán jelentkezett igénye, az értelmes együttcselekvés kultúrpolitikai programja, az internacionalista, s ideológiailag eléggé zavaros „divathullám" és a már-már válságba jutott amatőr művészkedést világos és megtanulható szabályrenddel, formarenddel megújítani képes „primitivizmus" felkínálta perspektíva együttesen határozza meg napjaink folklorizmusát. Csak látszat (s az ifjúság törekvésein kívül jelentkező tendencia), ha az érdeklődés és a tevékenység szolgálatába állított „nyersanyag" nacionalista színezetűnek is tetszik. Pontosabban: ha a kollektivizmus és a primitivizmus magyar példaanyagát abból a közegből veszi az ifjúság, mely eleve alkalmat ad a látens nacionalizmus valamelyes aktivizálódására, ebben az ideológiai töltésben nem az ifjúság folklorizmusa marasztalható el. Az elmondottakból annyi tartozik szaktudományunkra, hogy nem tudatosította eléggé napjaink folklorizmusának ezt a korábbiaktól megkülönböztethető minőségét, s így nem is szervezhette meg eléggé következetesen a maga programját. Mert igaz ugyan, hogy az érdeklődés jelentette „konjunktúrát" igyekszik kihasználni a néprajz: ebben a társadalmi közegben értek el számottevő közönségsikert az utóbbi évek népköltési gyűjteményei, népművészeti albumai. Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a folklorizmus talaján kibontakozott művészeti viták a szaktudományon kívül zajlottak: még a nyilvánvaló dilettantizmus ellen sem emelt vétót a néprajz. Ennek persze az is oka lehet - valószínűleg ez az elsőrendű ok - , hogy szaktudományunk nem fordít kellő figyelmet a népművészet tanulmányozására. Főképp azoknak a problémáknak a tudományos vizsgálatára nincs átgondolt programja, melyek a népművészet „felhasználóit" érdekelhetik. Ez a megállapítás a zene- és táncfolklórra aligha vonatkozik: ez a két szakterület „együtt él" a mozgalommal. A tárgyalkotó népművészet „üzemszervezeti" kérdéseiről: az egyéni alkotó és a közösség viszonyáról, a hagyományos technológia részleteiről, s ezzel összefüggésben a „mesterség" és a „művészet" határterületeiről feltűnően kevés mondanivalója van szaktudományunknak. S ez a kevés sem eléggé hangsúlyosan fogalmazódik meg. Aminek következménye azután, hogy dilettáns (bár jó szándékú) elméleteknek sokkal nagyobb a társadalmi hatása, mint a szaktudósok véleményének. 662