A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

KÖZLEMÉNYEK - Szilágyi Miklós: Személyes vélemény a néprajztudomány helyzetéről készült előterjesztéshez – 1977.

ítéletet a folklórkutatásokról, a maga koncepciója szerint „logikusan" érvelhet, de szükségszerűen értetlenül áll azokkal a törekvésekkel szemben, melyek a folklórt önálló diszciplínaként (s nem a néprajz egyik területeként) írják körül. Pedig - könnyű belátni ezek a törekvések minden nehézség nélkül egyeztethetők az irodalomtörténeti, művészettörténeti koncepciókkal. És viszont: a folklorista nyilván némi fenntartással és kritikával veszi tudomásul az anyagi műveltség kutatóinak az agrártörténettel „konfrontált" elméletét és módszereit, pedig - ugyancsak könnyű belátni - ez a tájékozódás a marxista igényű történettudományi koncepció szükségszerű velejárója. Úgy tűnik tehát számomra, hogy az utolsó évtized szaktudományi fejlődésének legpregnánsabban megmutatkozó jelensége a szervezeti-intézményi egység változatlan fenntartása ellenére végbement koncepcionális függetlenedés, egymástól való eltávolodás a tudományos területek között. Feltételezhető, hogy ez az intézményi-szervezeti függetlenedésnek is előjátéka volt. Ha azonban így lenne, s előbb-utóbb fel kellene adnunk „a néprajz" hagyományosan egységes szervezetét, az önállósuló szakágak menthetetlenül feloldódnának azokban a diszciplínákban, melyek felé most orientálódnak. Mert a néprajz koncepcionális egységének feladása - távlatokban - alighanem ezzel a veszélylyel jár! b) Talán nem tévedek, ha kategorikusan fogalmazva kijelentem: az elmúlt időszakban az anyagi kultúra kutatása jelentősebb eredményeket ért el, s a legsürgetőbb feladatokat is reálisabban mérte fel, mint a folklórkutatások. (A tévedés lehetősége azonban éppen a fentebb mondottak miatt korántsem kizárt...) Az anyagi kultúra kutatói több (s fundamentális jelentőségűnek ítélhető) résztémát rendkívül széles körű anyaggyűjtésre alapozottan tanulmányoztak, s jutottak el elméleti értékű eredményekhez, kialakítván (vagy korszerűsítvén) a vizsgálati módszereket is. A hangsúly ebben az összefüggésben a konkrét anyagból levont következtetéseken van: a szakág a korszerű forrásbázis (és a néprajzi forráskritika!) megteremtésének szükségletét tudomásul véve jutott el elméleti eredményekhez. A folklórkutatásban viszont elszakadni látszik egymástól az elméleti tájékozódás, a forráskritika, filológia tágan értelmezett fogalmába utalható „katalogizálás" és a forrásbázis további szélesítésének (a gyűjtésnek) a feladata. Az „elszakadás" - konkrétabban - a következőket jelenti: a) feltűnően megszaporodtak a tereptapasztalatokkal nem „szembesített" teoretizáló és programadó cikkek, melyekkel nem az a legfőbb problémám, hogy teoretizálók és programadók, hanem az, hogy az „önmagáért való" szakirodalmi tájékozottsággal nem tudnak ezek a tanulmányok a szaktudománynak reális perspektívát adni. b) a „katalogizálás", filologizálás (másoknál a teoretizáló cikkekkel szinkronban megvalósuló „rendszeralkotás") kezd a folklóron belül önállósuló diszciplína lenni, amiben nem az a legfőbb probléma, hogy ezeket a feladatokat egy-egy kutató magára vállalja, hanem az, hogy csak ezt vállalja, s az anyagbázis szélesítésének most még fontosabb feladata helyett vállalja, c) A korszerű forrásbázis kialakításának feladatát a folklórkutatás hovatovább rangon alulinak (ezt be nem vallva: lehetetlennek és szükségtelennek) ítéli, ami nemcsak azért veszélyes, mert a kényelmességet „ideologizálja" meg, hanem elsősorban azért, mert az anyaggyűjtés feladatát az amatőrökre testálja, akikkel viszont nincs intézményesített kapcsolata, s ha lenne is, nem várhatná el tőlük a forrásfeltárás módszereinek csak elméleti iskolázottság révén elérhető színvonalát. Ez a sommás ítélet -jól tudom - több elemében igazságtalan. Nem tudom azonban indulati motívumoktól függetlenül minősíteni azt a jelenséget, hogy a „céhbeli" folkloristák (tisztelet annak, akire ez nem vonatkozik) szinte csak elméleti tanulmányokat, 661