A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

KÖZLEMÉNYEK - Szilágyi Miklós: Személyes vélemény a néprajztudomány helyzetéről készült előterjesztéshez – 1977.

jómagam Szolnokon, Gyulán, Cegléden, s a vélemény megfogalmazásakor megyei múzeumigazgatóként Szekszárdon. íme tehát az 1977-ben felkérésre s tapasztalataim általánosítása igényével fogalmazott (tehát bármiféle tudatos informálódást, anyaggyűjtést nélkülöző) szövegem. Az akkori megfogalmazáson természetesen - lévén dokumentumközlés a célom - olyan részletek esetében sem módosítottam, ha mai felfogásom alapvetően különbözik az itt kifejtettől. Amiből annak is következnie kell, hogy ha az olvasó úgy érzi: némely észrevételem mintha ma is aktuális lenne, ne aktualizáló átírásra gyanakodjék, hanem vegye tudomásul: mégiscsak keveset változott a szakmánk s változtunk mi magunk a közel harminc esztendő alatt. 1. A szakterület jellege a) Tudománytörténeti előzményekkel könnyen magyarázható, ahogyan a néprajz kutatási területei elhatárolódtak egymástól, s mégis megmaradt a tudományszak intézményi és (jórészt) koncepcionális egysége. Az „egység" inkább hallgatólagosan tudomásul vett, korántsem elméletileg megindokolt, de mindenképpen több „fikciónál". Természetesnek tekintjük, hogy a magyar néprajzi kutatásokról szólván a folklórkutatásokat, az anyagi műveltséggel, a paraszti társadalommal kapcsolatos kutatásokat, sőt az egyetemes néprajzi vizsgálatokat is számba vegyük. Azt tekintjük tehát természetesnek, hogy a másutt külön-külön diszciplínának tekintett szakágak mindegyike beletartozik a néprajz fogalmába. Az elmúlt tíz évben is megmaradt ugyan szaktudományunknak ez az egysége: a mostanában megvalósuló nagy kollektív vállalkozások (Atlasz, Lexikon, Magyarság Néprajza) is ennek a hallgatólagos tudomásulvételét jelentik, mind jobban észrevehető azonban a szakágak egymástól független orientációja, s ami ezzel együtt jár: a koncepcionális egység meglazulása. A folklór az irodalomtörténeti, művészettörténeti (és elméleti) diszciplínák felé tájékozódik, mind következetesebben vállalván, egyszersmind a más természetű vizsgálati anyagunkra „adaptálván" e diszciplínák vizsgálati módszereit. Az anyagi kultúra kutatása az agrártörténeti, máskor a kultúrtörténeti, technikatörténeti diszciplínákkal konfrontálja elméletét és módszereit. A „társadalomnéprajz" tájékozódása kétirányú: ha vállalja a jelen kutatást, a szociológia mellett, de a szociológiai módszerektől korántsem függetlenül keresi a maga terrénumát; ha fenntartja, hogy a néprajznak a „klasszikus" parasztságról van csak mondanivalója, a társadalomtörténet elsősorban a parasztságtörténet - szemszögéből kieső mikrostruktúrák (család, faluközösség, táji-kulturális csoport stb.) tüzetes vizsgálatát vállalja fel. Ez a sokirányú orientáció hovatovább lehetetlenné teszi, hogy a néprajz szaktudományi egységét természetesnek tekintvén, pontosan és részletesen felmérhesse bárki is a tudományos területek mindegyikének a helyzetét. Nem azért, mert nincs elegendő információs anyag. Ha mind nehezebben is, a tájékozódás még megoldható, hiszen lényegében minden publikációs fórum változatlanul fenntartja a néprajz szervezeti-intézményi egységét. A koncepcionális egység fenntartása vált már-már lehetetlenné e sokirányú orientáció következtében! Ami azt jelenti, hogy ha valakinek megvan a képessége egységes koncepcióban szemlélni a néprajz fogalmába tartozó összes jelenséget, s ezen az alapon mond véleményt a folklór-, az anyagi kultúra- és a társadalomnéprajz-kutatások elméleti és módszertani tájékozódásáról, s főleg: az elért eredményekről, ítélete feltétlenül egyoldalú, „prekoncepciósan" eltorzult lesz. Ha az anyagi kultúra kutatója mond 660