A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

Sümegi György: „Egyetlen dimenziónk a jelen” Szalay Lajos és László Gyula levelezéséből (1970–1991)

rájuk. Hiába. A kancák öléből is egyedüllétem boldogító istene után sóvárogtam. Dühvé növekedett keserűségemben aztán nekivágtam, hogy szőrével a harapást és... ...belevetettem magam a „tudományba", hogy saját házában kapjam tetten Istenem hóhérját. Suhanc Faust módjára turkáltam a könyvtárak dohjában. Nem metafora. A Miskolci Múzeum néhai könyvtárosa a ridegsége mögött csupa szív Leszich

40 bácsi ölszámra hordta le az olvasóba kétségbeesett kapkodásom szeszélyes ötleteit. Később főiskolás koromban is az elméleti órák helyett könyvtárakat bújtam. Fejér Lipót

41 előadásait hallgattam, Hültl

42 operációit figyeltem, hátha felbukkan valahol gyermekkorom apaszelíd jó istene. A halott nélküli temetőnek ebben a sikító csendjében még az emlék sem pisszent. Az isten mintha durcás lett volna szinte megbántódva az oly mohón kutatott mindenség összes zugaiból visszahúzódott, nincsensége oly tapintható volt mintha már valami lenne. És a kőkemény hiánynak ebben a szurokként ragyogó töménységében lassan a tudomány maga kezdte leleplezni magát. Felfedeztette velünk, hogy a dolgok vélt valósága helyett értelmünk képzelgése a legprimitívebb mitológiánál is alaptalanabb mesék elmondásával szédít bennünket. Ahogy már Kant a „Tiszta ész kritikájában" kifejtette: értelmünk szerkezetében korlátolt és a valóság helyett csak az arról érkezett ingereket tudja felfogni rábízva fantáziánkra, hogy a kopogó morse jelekből mekkora darabját tudjuk rekonstruálni a táviratot feladó végtelennek. Gyermekistállóm lelki biztonsága után életem második nagy ajándéka volt, amikor kiűzött istenem helyét elfoglaló tudomány mindenhatóságában épp úgy elkezdtem kételkedni, mint a tudomány miatt kritika alá vett Isten mindenhatóságában. A tudománynak azt az ágát, ami éppen a tudomány végességét, eszközeinek és határainak korlátoltságát tárgyalja nevezzük episztemologianak; a tudomány tudományának, az ismeretnek az ismeret tárgyától független elméletének. Ez az epistemológia alig hogy beköltözött a lelkembe, elkezdte a nagytakarítást, kisöpörte a tizenkilencedik század gyermekded tudományimádatát, felnyitotta a tudományos romantika által emelt sorompókat, felszedte a csak pukkancs erejű, de azért ijesztő aknákat és lelkem régi lakója, az Isten, visszaköltözhetett tulajdonába; lelkem padlásán - ahová elzavartam - rárakodott port illedelmesen lesöpörte magáról és szinte elnézésemet kérte, hogy szörnyű harcomban magamra hagyott, de mint ahogy tudnom illik és kell az én szabad akaratom őt is arra kényszeríti, hogy szabadságom rangját protekcióval ne csökkentse. Együtt örültünk felszabadulásomnak és a katekizmus első kérdésére adott ősrégi válasz ismét tavaszi frissességben lengett mint egy diadalmi zászló: avégből jöttünk erre a világra, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk és ezáltal üdvözüljünk. Hát a művészet, az kutya? Annak is helye volt és van az én világomban, de persze csak rangja mértékéig, és mint a megismerés eszközének csak a megismerés szolgálatában elért eredmény arányában. Az én megismerő készségem az episztemológia érzékletes oldalán működik, tehát sensorialis, empirikus, realista. Modelleken, krokikon, tanulmányokon át letapogatott örömteli megközelítése egy otthonos világnak, ahol a külső forma misztikusan klasszikus egybeeséssel utal a rejtett belsőségre. Ennek a belsőségnek a megközelítéséhez nem kell figyelésem tárgyát megölni, felboncolni, szétszedni. Az életet még himporától sem fosztom meg mikor figyelem és a mezőt még leheletem sem borzolja fel, mikor örömöm mosolygó csendjében hallgatom a fű növését. Ellentétben ősi ellenségemmel, az episztemológia másik oldalával, a konceptuálissal, az analízis után szintetikussal, a racionálissal, az ideálissal, az intellektuálissal, aki figyelése tárgyát megnyúzza, feldarabolja és utána mint szemetet, eldobja. Egyébként most ezeké a világ. A művészetben, az életben, a politikában ezek operálnak és operációjuk tárgya egyre többször az ember maga, akinek testét tortúrával feltrancsírozzák, lelkét analízissel szétszedik és aztán a rosszul összerakott előtt intellektuális révület onániájával próbálják imitálni az alkotást. Hörögve persze, mert a kegyetlenségnek ennél a formájánál a hóhér is levegő után kapkod. Mint az áldozata, ő is hiába, ő is megfullad, ha szolgálata jutalmául később is. Rajzaimat ismered, tudod hogy istennel vagy a sátánnal vagy képviselőikkel folytatott dialóg cryptogramjai, amik kacifántos kalligráfiájukat sebeimre hegedt varak mintáiból kölcsönzik. Ez lenne a beszámoló a múltamról, ami határ és pihenés nélkül folyik bele a jelenembe. Ezt a múltat és ezt a jelent szerettem volna hazacsempészni, hogy a miskolci müvésztelepen újabb rajzok csokrába köthessem a már nem messzire lévő koporsómra szánt koszorú számára. De nászurad

43 bizonyára felsőbb parancsból kidörgött engem a hazámból. Kapitalisták seggét jó pénzért lucskosra nyalva elárultam az igazságot - lihegte nyilván magnóba. Undorral fordultam ki és végleg. Ez pedig az epilóg. Isten velünk Gyula és persze mindenki ellenünk. így rímel az egyensúly, pláne ha minden súly egyen van. 40 Leszih Andor (1880-1963) numizmatikus, történész, régész, 1907-49-ig a Borsod-Miskolci Múzeum őre, múzeumigazgató. 41 Fejér Lipót (1880-1959) matematikus, a kolozsvári, majd budapesti egyetemen tanított. 42 Hültl Hümér (1868-1940) híres sebészorvos, a Szt. Rókus Kórház I. sz. sebészeti osztályának (Szalay ott láthatta operálni) a főorvosa. 43 Pogány Ödön Gábor művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója. 477