A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

Dobrossy István: Az avasi református (műemlékké nyilvánított) temető története

szolgálatok viszonzásául az ilyen togatusok részére az iskolában adott lakáson kívül a város polgárai házanként és utczánként sorba főztek. Ezen köztartás a nagyobb deákok számát hirtelen megnövelte, főleg miután a lakáson és élelmezésen kívül többféle jótéteményben részesülhettek."

27 Az iskolának a templomi, a temetési „szolgálata" 1848-ig, tehát több, mint egy évszázadon át töretlen volt, akkor azonban a „gymnasium"-ban új működési rendet léptettek életbe. 1876-ig nem volt olyan törvény, amely előírta volna az adminisztrációs kötelezettséget, tehát a temetés rendjét, a temetőben történő tájékozódás lehetőségét. Másrészt a sírjelek állításának formái, anyaga is változott, nem is beszélve a rátemetésről. Az egyházi jegyzőkönyvek, ha a város képviselő-testületének tagjairól, valami oknál kiemelkedő személyiségről volt szó (elsősorban egyházi ember, vagy tanár), a halálozás dátumát, vagy a temetést rögzítette. Azt azonban, hogy a temető mely részébe történt az elhantolás már nem. A mai értelemben vett parcellákról, sorokról és sírhelyszámokról sem beszélhetünk. Egy sír addig volt azonosítható, míg az elhunyt emlékét a közösség őrizte, vagy a sírjel megmaradt. Az Avason fa sírjelet állítottak, amely azonban egy emberöltő letelte előtt elenyészett. A 19. század első felében divat volt a fej fa helyére kisméretű, egyszerű követ állítani, amibe az elhunyt betűjelét és a halálozás dátumát vésték. Ezek azonosítása egy emberöltő eltelte után már nem volt lehetséges. (A megmaradtak közül néhány az l/A. parcella felső és a III/A-B. parcellák alsó szegélyét keretezi. A temető területén eredeti helyén, vagy a vélt temetkezés helyén 2002-ben már egyetlen ilyen sírjelet sem találtunk.) Bár 1842-től megjelent a Miskolci Értesítő, 1852-től a Borsodi Értesítő néhány száma, ezekben halálozási híreket, vagy gyászjelentéseket nem tettek közzé. Nem volt divatja a kezdetben kézzel írt, majd nyomtatott gyászüzeneteknek. (Ezek a szó valós értelmében életrajzszerü, terjedelmes üzenetek voltak, amelyben tudatták az érintett elhunytát.) A gyászközlemények az 1867-től megjelenő Borsod Miskolczi Értesítőben, majd 1876-tól a Miskolc című lapban mind gyakrabban láttak napvilágot. A 19. század végétől pedig minden lap jelentetett meg gyászhíreket, jeles személyek esetében tartalmas életmű-méltatásokat. A város önállóvá válása, a polgári fejlődés kiteljesedése, a bank- és hitelviszonyok, az ipar és a kereskedelem fellendülése különlegesen hatott az elhalálozás és a temetés nyilvánossá tételére is. Volt számos olyan, sokféle tevékenységben érdekelt személy, akitől öt-hat üzem, cég, bank stb. búcsúzott „nyomtatványon", s szóban is. A második világháború alatt a gyászhírek is más értelmezést kaptak, a gyászjelentéseket egyfajta visszafogottság jellemezte. A háború után, s az 1950-1990 közötti időben a rövid, tényszerű egyenkeretes gyászjelentések jelentek meg. A temetés helyét feltüntették, de a gyászkeretben nem jelenhetett meg a vallási hovatartozásra utaló, vagy az egyházi temetést nyilvánosan hirdető közhír. Elmaradtak, vagy csak a társadalom és főleg a politikai élet nagyon szűk csoportját érintették a tömör, s tényszerűséget nem tartalmazó méltatások. (A temetőhöz, a temetéshez, az emlékek megőrzéséhez való viszonyulásnak is külön figyelmet, elemzést igénylő időszak ez a négy évtized.) A temetés szertartásában, a síremlék állításában ismételten új periódus vagy időszak vette kezdetét, kb. 1990-től. A sírjelállításban megjelent a sem ízlés, sem pénz által nem korlátozott sokszínűség, a változatosság, amely a temetők zárt építészeti képét örökíti a harmadik évezred leszármazottjaira, városlakóira. * * * KovácsG. 1885.156-157. 344