A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

többi kontinensen, ahol is megtartóztatták magukat a romantika „portyázásaitól". Csakhogy ennek következtében a reálfolyamatok iránt fogékony néprajzosok maguk is a megismerés régóta ismert kelepcéjébe jutottak. A történelmi fejlődés fokozatait nem tekintették át, alternatívát az emberiség életútján tulajdonképpen nem ismertek. Európa, ahol a társadalom önfejlődése valamennyi formációt létrehozta és ellentéteitől indíttatva fel is bomlasztotta, kívül maradt érdeklődésükön. Ebből a csapdából végeredményben nem is tudtak kijutni, többségük kénytelen volt megelégedni a „mi" és a „mások", tulajdonképpen az európaiak és a nem európaiak közötti különbségtevéssel, illetve azzal, hogy magyarázatot adtak a kereskedelmi kapitalizmussal együtt járó gyarmatosítás által felvetett történelmi kérdésekre. Ők is zárt körben mozogtak, akár az európaiakkal foglalkozó kollégáik, de az is letagadhatatlan, hogy az ő körük más volt, maguk körül nem romantikus lendülettel vonták meg. Ez utóbbi kollégáik teóriái még mindig arról szólnak, hogy a hagyományok gyökerei a törzsi társadalmak talajából szívják éltető nedveiket. Füben-fában hagyomány van! A hagyományok - végtére is - napjainkig élnek. Következésképpen mostani kultúránk (legalábbis az egy etnikumhoz tartozók körében) a törzsi társadalmakhoz ível át, átfogja a történelmet, éppen ezért feleslegessé teszi azt, hogy annak részleteit kutassa a néprajzos. A történelmi folyamatok ellentmondásaiban leginkább bővelkedő kontinens társadalmainak sorsa (köztük olyanoké, amelyeknek napjainkig tartó folytatásával már nem is számolhatunk, mert beolvadtak vagy kihaltak!) nem is foglalkoztatja őket. Az európai etnikumok iránti érdeklődést továbbra is azok tartották fenn, akik az etnikum, a kultúra és a hagyományok közé egyenlőségjelet tesznek, mert valamennyit a prehistória talajából eredeztetik. Kollégáink lemondanak az európai történelem fordulatainak, korszakváltásainak, formációinak vizsgálatáról. Ami megmarad nekik a történelem ellentmondásainak gazdagságából, az természetesen kevés matéria annak eldöntéséhez, hogy a történelem korszakai, maguk a formációk miként festettek, hogyan befolyásolták a mindennapi történelmet, jóllehet tudták, hogy ezeket a rendszereket önerejükből felépítve és kitöltve az európai társadalmak új életminőségeket testesítettek meg. Ennek vizsgálatára már másokat biztattak. Nem mondhatók társtalanoknak. Romantikus ihletésű eszmeáramlat hatotta át azoknak a nyelvészeknek gondolkodását is, akik kidolgozták a „szavak és tárgyak" (Wörter und Sachen) teóriáját és metodikáját. Az élő nyelv és a még használt tárgy megfeleltethető a távoli múltban (az őstörténetben), valójában a törzsi társadalom által használatos eszközzel. A két végpontot áthidalja a hagyomány. A teória lényege, hogy ez a megfelelés csak egyetlen etnikumon belül létezik. Az európai etnikumokban mozgó néprajzosok számára a nyelvészek biztosították a történelmi távlatokat és az időrendet. Aligha megnyugtató módon. Ennek ellenére a néprajzi atlaszvizsgálatok során alkalmazott módszereket a nyelvi atlaszok készítéséből kölcsönözték. A „Magyar Néprajzi Atlasz" elkészítésekor úgy válogatták ki a kutatópontokat, hogy azoknak magyar anyanyelvű legyen a lakossága. A környező nyelveken is beszélők nyelvszigeteire nem voltak kíváncsiak. Az (a szerkesztőkben) fel sem merült, hogy a betelepített idegen ajkúak hoztak-e és őriztek-e meg valamit korábbi lakóhelyükről, illetve, hogy milyen kulturális megnyilvánulásaikban alkalmazkodtak újabb környezetükhöz? (Erről a lehetséges kutatási programról - egy nyilvános vitában - nem sikerült meggyőznöm néhány évtizeddel ezelőtt az illetékeseket.) A probléma alkalmasint az, hogy a telepítések zöme az újkorban zajlott le, csakhogy a néprajzosok romantikus történelemszemléletét alkalmazva ennek a korszaknak a tényeit nem illik figyelemre méltatni. Annál inkább kötelező hidat verni az eredetkérdések ködös, ideologikus világa és a közelmúlt (egyébként nehe289