A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

zen ellenőrizhető, jóformán csak szájhagyományokból megismerhető) körülményei között. (A Grazban alapított indoegermanisztikai iskola harmadik nemzedéke már az ún. „dél-tiroli kérdés" dialektológiai vizsgálatait végezte, feledve az alapítók interkontinentális távlatait.) Volt azonban egy másik vonulata is a humán tudományoknak. Csakhogy a reálfolyamatokra összpontosító kutatókat nem foglalkoztatta a kultúra és az etnikum azonosításának kötelezettsége. Nem a „hagyomány" állt érdeklődésük középpontjában. A reálfolyamatokat érzékelő neoevolucionizmus, szociálantropológia müvelője azonban nem építette ki hadállásait, legalábbis az európai történelem kutatásának intézményeiben. Az Európán kívüli társadalmak fejlődéstörténetét nem modellálták. Ugyanakkor az európai társadalmak történelmét vizsgáló humán tudományokban (ahol a néprajz helyet talált a tudományos munkamegosztásban) mindenkit túlharsogtak pályatársaik az ideológikumból kölcsönzött szólamaikkal. Az „európai néprajz" szokványos kultúra-, illetve hagyományfelfogása éppen ezért maradt továbbra is kortalan. A néprajzos végül is az őstársadalomra kíváncsi, az a kérdés foglalkoztatja, hogy mi az a hagyomány? Válasza: az a kultúra, amelyet valamely etnikum megőriz magában. A néprajzos kiiktatja gondolkodásából a kreatív embert, az emberek ugyan - szerinte is - szociális lények, de együttműködésük története során nem rendeződnek különféle alakzatokba. Minthogy a történelem jószerével mindössze deklarált és ténylegesen alig vizsgált létezése az emberi társadalomnak, tulajdonképpen nincsenek is történetének korszakai, ha pedig nincs önmozgása, nem hoz létre formációkat, s ha igen, azokra a néprajzos aligha kíváncsi. A hagyományelméletet alkalmazva sikerül kilúgozni a történelmet. A néprajzos által előadott történet kellemes olvasmány, nincsenek benne konfliktusok, s aki ezzel az irodalommal megelégszik, megtartóztatja magát a katartikus élményektől. A mában élő prehistória néprajzi értelmezése helyett jobban jár, aki elfogadja Fernand Braudel magyarázatát. Szerinte: „...a kultúra... az emberek történetének legrégibb szereplője: a gazdaságok kicserélődnek, a politikai intézmények összetörnek, a társadalmak egymást követik, de a civilizáció folytatja útját...Minden civilizáció szívében vallási értékek érvényesülnek... Mégis a vallási valóság önmagában nem az egész kultúra, amely szellem, életstílus, mégpedig a szó minden értelmében, irodalom, művészet, ideológia, öntudat... A kultúra az anyagi és szellemi javak sokaságából tevődik össze." (Civilisation..l\\: 51.) A szöveget olvasva meggyőződhetünk arról, hogy jobban tesszük, ha a történelem kultúraközpontú felfogását a tudománytörténeti emlékek között tartjuk számon és óvakodunk attól, hogy érveljünk felhasználásával. A múlt kutatóját ugyanis nemcsak a „hogyan" érdekli, miként a kultúra történészét, hanem az, hogy miként zajlik le a történelem, azaz be akarja mutatni a történetet a maga teljességében, elsősorban figyelmét a reálfolyamatokra irányítva. Kortársa, az etnikum középpontú „néprajztudomány" müvelője ugyanakkor nem lép ki a „mi"-tudat bűvös köréből, elhatárolódik a „mások" köreitől. Bár fennmarad az idők végezetéig, ám fenntartja az özönvíz előtti álláspontját, ám érvei jószerével csak a bárkát tölthetik meg. 290