A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

itt maradt legtovább ingyen munkaerő, nem alakultak ki bérleti rendszerek, sőt még a jobbágyfelszabadítás után is sok helyütt dolgozniuk kellett a földesúr gazdaságában, különben elveszítették volna lakhatásukhoz való jogaikat. A rendszer tehát mindenestől eltorzult, fejlődése zsákutcába jutott. Az áruforgalom alig hatolt át a major sorompóján, s ha igen, a földesúr igyekezett a megváltozott helyzetből hasznot húzni. Fáradozása nem volt hiábavaló. A parasztok fogyasztási kultúrája messze elmaradt a kontinens másik felén elért teljesítményektől. A fenyőgerendákból összetákolt falusi épületeket csak a 19. század utolsó harmadában kezdték felváltani fürészelt deszkából épített házakkal. (Ehhez fürésztelepekre volt szükség a földesúri birtokok fakitermelésein.) A parasztok - minden változás ellenére - még a 20. század első felében sem akartak lemondani a lakóhelyiség jó részén terpeszkedő kemencéről. Az iromba építmény tetején aludt szinte az egész família. Az ágyakat nem is tartották nélkülözhetetlen bútordaraboknak, az asszonyok tehát nem hímeztek ágyneműt. A lakáskultúra megmaradt özönvíz előtti állapotában. A füstös lakóhelyiséget - nagyobb ünnepek alkalmával - feldíszítették, majd a textíliákat leszedték és egy ládába rakták, az élet pedig visszatért a szürke hétköznapok egyhangúságába. Étkezésükben jelentős helyet foglalt (sőt foglal el ma is) a kása, mindenféle lepényeket majszolnak és sok halat esznek, talán nemcsak az ortodox egyház böjtös étrendjét akarván betartani, hanem azért, mert a belvizekben bő és halakban gazdag vidéken ez a legolcsóbb élelmiszer. A modern időkben a szállítás infrastruktúrája fokozta a halfogyasztás teljesítményeit, a tengeri hal sehol sem drága. És mindmáig kötelező érvényű a régi szokás: a vendéget etetni kell! A takarékoskodni akaró hollandok által a 17. században bevezetett kávé- vagy teakínálgatás még ismeretlen köreikben, traktálnak - ahogyan a középkorban illett. A 19. században indult el hódító útjára a pálinkaivászat, a vodka mindenfajta társadalmi nyavalya legfőbb kórokozójává vált északon és keleten egyaránt. A borkultúrát nem ismerő Észak és Kelet lakóinak már-már beteges vonzalma a pálinkához a társadalom modernizálódásának reakciójaként alakult ki. A maguk módján védekeztek a stresszhatások ellen. Egy tudomány zsákutcája és az etnikum = a prehistória = a hagyományok értékorientációja A kultúraközpontú felfogás egyoldalúvá tette a néprajzosokat, arra késztette őket, hogy mindössze az etnikum látóterét pásztázzák, miközben hangoztatták, hogy az ember tudományának művelésére vállalkoznak, érdeklődésük határát megvonták az ókori európai történelem vízválasztóján. Annak következtében, hogy csak a száj hagyományozott műveltséget hivatottak kutatni, az antikvitás már nem is vonzotta őket. (Mindamellett nem zavarta őket az a tény, hogy feladatuknak vélték az írásos forrásokkal rendelkező ázsiai civilizációk vizsgálatát!) Tudomásul vették, hogy a görög és a latin írásbeliség kulturális emléke tovább élt minden európai műveltségében, és azt, hogy ennek következtében a mi-, illetve a mások-tudat látómezeje közé választóvonalat lehetett húzni. A reálfolyamatok iránt fogékony néprajzosok az európai etnikumok önazonosításának romantikus ihletésű eszmefuttatásaitól igyekeztek távol maradni és távol tartani környezetüket. Tehették ezt annál is inkább, mert ők maguk nem hatoltak be az európai történelem mélyebb rétegeibe. Végeredményben tehát, annak ellenére, hogy sikerült reálfolyamatokat vizsgálniok, a történelmet kutatták, de jobbára csak Európán kívül, a 288