A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

hajlékok falát a földbe mélyítették. Otthonaik tulajdonképpen veremházak voltak, kémény nélkül, ház közepén rakott tűzzel, néha kemencével és a tetőn hagyott fústnyílássál. Kelet-Közép-Európában a középkor derekán döntő változás következett be az építkezési szokásokban. A feudalizmus munkaerő-gazdálkodásából következő telepítések révén mindenütt összekapcsolták az újonnan alkalmazott építészeti eljárások és normák alkalmazását a környezeti kultúra átalakításával. Ezáltal hátrébb szorították az irtásgazdálkodás körzeteinek határát, stabilizálták a földhasználatot, a nyugatról érkezett földesurak és a telepített parasztok tartós haszonélvezetre rendezkedtek be birtokaikon. A kelet-közép-európai gazdaság kezdett felzárkózni nyugati szomszédjához. Nyugatról kelet felé terjedt a megújult építészeti kultúra. Felmenő falakkal épített házak architektúrája váltotta fel a 13-19. században a veremépítkezést. Ezek a lakások kézzelfoghatóan bizonyítják a jobbágyok életszínvonal-emelkedését. Talán a klíma javulása is szerepet játszott a történtekben. Melegebb lett, másrészt ekkortájt sokat javult az építkezés mesterségbeli színvonala, tökéletesedett a házak hőháztartása stb. Kelet-Közép-Európában. A telepített parasztok, a kereskedelmi központokat várossá építő polgárok megváltoztatták az építészeti kultúrát. A parasztházak eleinte lakókamrás épületek voltak, amelyeket kettéosztottak, lakókonyha és hálókamra volt a belviláguk, a konyhában többnyire kemencével fűtöttek télen. A lakóházhoz gazdasági melléképületeket csatlakoztattak. Néhol (az újkorban) kerített udvarú tanyákat építettek fenyőtörzsekből. A városokban a középkorban - Európának ezen a részén - szintén gyorsabban növekedtek az igények, mint falun. A már meggazdagodott patríciusok, városlakó nemes famíliák közül sokan választották lakhelyül a dél-európai ötletek nyomán épített középfolyosós házakat. Kőből vagy gerendaszerkezetet sártapasztású vesszőfonattal építették házaikat. De a kémény itt is csak az újkorban lett közszükséglet, a szoba úgyszintén. Szemeskályha és Magyarországon azok mintájára rakott „búbos kemence" sugározta melegét. Az előbbit iparos, az utóbbit barkácsoló ezermester építette. Ahol az utóbbi megoldást választották, visszahőköltek a pénzgazdasághoz vezető úton. Mindamellett elkészültek az első asztalosbútorok is. A lakáskultúra átalakítását nem lehetett megállítani, noha az Elbától nyugatra lévő övezethez mérten az ezen a téren bevezetett újítások három-hét emberöltőnyi késést szenvedtek. A magánélet bajai nyilvánvalóan az urbanizáció fogyatékosságaira utalnak. Kevés a város, kevés az iparos, kicsiny a piac. A kereskedők agrárexportja lábon hajtott vágóállat, a bőrholmi és a bor. Az iparcikkek többsége viszont csaknem mind importáru. A gazdaság gyengeségeihez a hatalom ingatagsága társul, háborús pusztítások sújtják Kelet-Közép-Európát, az ottomán birodalom terjeszkedik, a tatár kán rabol, a magyarok és a lengyelek királyai képtelenek megvédeni alattvalóikat. Az újkorban (a középkor második fele óta) a Balti-tenger mellékén élő parasztok már sok helyütt áttértek az örökszántó rendszerre, és - többnyire a Hanza utódai révén gabonát exportáltak az Északi-tenger partján épült kikötővárosokba. A parasztok összeépítették házukat a csűrrel és a fenyőgerendákból ácsolt iromba alkotmányt egy jókora kemencével igyekeztek kifűteni, hogy a gabonát megszárítsák, mielőtt kicsépelik a magvakat. Földesuraik előnyt élveztek a szállítások terén, a majorok szerepe tehát megnőtt, elsősorban az élelmiszeripari fejlesztéseknek köszönhetően. Pénz állt a házhoz. 285