A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

A centrum és a periféria viszonya a kisember életében (Kelet- és Délkelet-Európában) Itt van a kontinens hátsó udvara. Lakói a ligetes steppén bőven termő földeket és az alacsony színvonalú munkakultúra tapasztalatait, a felszín alatt pedig (ki tudja: mekkora?) szénhidrogénvagyont örököltek. A mezőgazdaság termeivényei csak az ipari forradalom piacának szívóhatására jutottak - exportáruként - a paraszti önfogyasztás szintjén túl távolabbra, elsősorban angol felvásárlók közvetítésével. Ugyanígy történt az Al-Duna síkságán is. Az „Orosz tábla" erdőségei sokáig csak vadász-halász csoportokat vonzottak. A mezőgazdasági népesség mindössze egy-másfél évezred óta szivárgott be a lombhullató fákkal elegyes fenyőerdők és a tűlevelűek tartományába. Annak ellenére, hogy gyéren lakták, átmenő gazdasági forgalom közvetített rajta értékeket - többnyire északról délre. Bár a kereskedelem nagy távolságokat hidalt át, ám jószerével megmaradt a luxusáruk forgalmazásánál, ezért a piac nem integrálta a vonzáskörében élő lakosságot. Ennek oka az, hogy nem működött vagy igen gyenge lábakon állt a városi piac, a nyereségvágy nem hajtotta az embereket, nem is szervezték meg a felhozatalt. Az ipar jó része (az elmúlt háromszáz év, sőt inkább annak fele ideje alatt) exportorientált nagybirtokok szervezetében működött - főleg északon, miközben a major itt is akadályozta a háziparban foglalkoztatottakat, hogy gazdagítsák a helyi fogyasztókat műhelyeik termékeivel. Mindent egybevetve a falu-város integrációja jócskán megkésett a periférián. Egyáltalában, kevés volt a város. Az urbanizáció alacsony színvonalán élő népességet ezért alig érték el nemzetközi divatáramlatok. Az öltözködésnél valószínűleg nagyobb fogyatékosságai voltak az itt élők gondolkodásának. Az értelmiségiek távol állván a reálfolyamatoktól, fel se igen fogták, milyen is azok hatásmechanizmusa. Ezek az emberek mindössze az önazonosítás legújabb kori ideológiai mozgalmait kezdeményezték, így kísérelték meg az elmúlt másfél évszázadban értelmezni a történteket. Tévedéseiket a nosztalgia szálaival szőtték egybe. A „nagyoroszok nemzeti büszkesége" lólábként lógott ki az internacionalizmus köpenye alól. A „szovjet néprajztudományban" a „marxizmus-leninizmus tanításai" érvényesültek (a történetet joggal címkézték a vájtfülűek holmi „citatológia" márkanévvel), ahelyett, hogy a mindenre alkalmazott egyentudomány reprezentánsai Marx gondolatait interpretálták volna. A „néprajztudomány" ideológikuma is természetesen a fennálló államrendet volt hivatva szentesíteni. Működésüknek hála az „eloroszosítás" tudományos igazolást nyert. A forradalomra hivatkoztak és egy idejétmúlt nacionalizmus érveit hangoztatták, aminthogy ez volt a divat nem is olyan régen Kelet-Közép-Európa soknemzetiségű államaiban valamikor - a 19. században. A szovjet rezsim csatlós országaiban a tudományos élet vezető korifeusai - szolgai módon - visszhangozták keleti kollégáik kinyilatkoztatásait. Alternatívát nem is voltak hajlandók felismerni, még kevésbé kidolgozni. Legtöbben nem akarták feláldozni egzisztenciájukat. Tipikus tünetei a visszamaradott társadalmak szellemi életének. A diktatúrákban nyílegyenes úton kell járni, s - főbenjáró büntetés terhével - nem szabad letérni róla! Az okok a történelem mélyebb rétegeiben húzódnak. Ami a mindennapi élet hatásmechanizmusát illeti, úgy látszik, mindent eldöntött az a tény, hogy a steppén a népvándorláskor életviszonyait csak a 18. század óta számolták fel, jószerével az ipari forradalommal egy időben kezdődött el a népesség életmódjának strukturális átalakulása. Az erdőövben a nagybirtokrendszer terpeszkedett. A parasztok uraikon keresztül érintkezhettek a külvilággal. Nem építhették ki piaci kapcsolataikat. A Balkán-félszigeten 286