A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

merhették a kereskedelmi érdekekből származó magántulajdonosi jogelveket, amelyeket az antikvitásban alkalmaztak először. Nyugati kollégáikkal összehasonlítva a keleti törzsfőnökök vagy a nomádok többsége nem a birtokaiból és a kereskedelemből, hanem a rablásból és az erőszakkal kikényszerített szolgáltatásokból tartotta el magát. A keleti földesurak alkut kötöttek a környezetükben élő gazdálkodókkal, fegyveres védelmet ígértek nekik beszolgáltatandó élelmiszerekért és ingyenmunkáért. A nomád pásztorok pedig a föld termését egyszerűen elvették a parasztoktól, egyikük sem törekedett érdekérvényesítő elosztási rendszert kialakítani. Mindenki bizonytalanságban élt. A nomádok gyakran változtatták lakóhelyüket. A földművesek ritkábban, noha okuk volt rá, hiszen főként növénytermesztésből éltek és a korai, sőt a kései középkorban is külterjesen művelték földjeiket, a talaj kimerülése tehát továbbűzte őket. Itt is a neolitikus ősök találmánya volt egykoron a talaj váltó földművelés és az utódok sem sok újítást vezettek be annak érdekében, hogy tartósan megtelepedhessenek. Ennek döntően a földböség volt az oka. Vagyoni különbségek alig alakultak ki a földművesek között. Bár kiemelkedtek soraikból klánfőnökök, de egyelőre (a bronzkorban és a vaskorban) még nem voltak majorjaik. A parasztok munkakultúrájából hiányzott az erdei irtások maradéktalan hasznosításának igyekezete. Az állatok tartása és a növénytermesztés egyelőre még szét volt választva egymástól, az Elbától nyugatra kialakult gyakorlattal összehasonlítva, itt még nem kényszerítette őket a birtokba vehető környezet arra, hogy ugyanazon földdarabok hasznosítására koncentrálják gazdálkodásukat. A nyugati erdővidéken mindig is érezhető földszüke itt nem motiválta a gazdaságot. Ez a helyzet először a középkori telepítések révén alakult ki. A jobbágyok földtulajdonlási szokásait ekkor vezették be. Az arisztokraták csatlósainak birtoklási rendjét módosították, azaz szintén alkalmazták a feudális tulajdont a 13. század óta. KeletKözép-Európában a tulajdonlás átalakult a középkor második felében. Minthogy a fenyvesekben nincs aljnövényzet, Kelet- és Észak-Európa jó részén égetéses gazdálkodást folytattak, hogy a termőföld táperejét megjavítsák az elégetett fák hamujával. A vándorföldművelés munkakultúrája tartotta el őket. Az állattartás nem kapcsolódott szervesen a növénytermesztéshez. Az állatokat távoli mezőkre hajtották tavasszal és csak ősszel tértek vissza a téli szállásra. A norvég hegyekben (ugyanúgy, mint az Alpokban) tehenészeteket is üzemeltettek, a középkor óta vajat, majd sajtot szállítottak a kikötővárosokba, ahonnan azt kereskedők exportálták nyugatra. A baltikumi származású finn földművesek az elmúlt évezredben szállták meg mai hazájukat, északra szorítva a vadász-halász, réntartó, sátorozó lappokat és a középkor végére elérték a sarkkört. Skandináviában már a prehistória óta művelték az egykori tengerfenék, majd szárazföld, tehát a félsziget déli részének homoktalajait, de a gazdálkodók csak a középkor múltán élték meg a demográfiai telítettség állapotát, amikor is, kiutat találva kezdtek észak felé rajzani. A svéd és nemsokára a finn parasztok kiterjesztvén településövezetüket, az újkorra elérték mai nyelvhatáruk vonalát. Tanyákat, tanyacsoportokat alapítottak és - földesuraik jóvoltából - egy-egy út mentén épített falvakat. Előbb-utóbb ők is megismerték a feudális jogszolgáltatást, bár az előnyöket alig használták ki, mert hatalmas földtartalékokkal rendelkeztek. A prehistórában és a középkor egy részében a földművesek mindenütt veremházakban laktak. Az Elbától nyugatra viszont különféle statikai megoldásokat alkalmazó ácsolatokat készítettek már tölgygerendákból (olykor a gerendák közeit befonták veszszővel és betapasztották sárral). Észak-Európa legrégibb lakóházait szálfákból ácsolták, az állatok és az emberek közös fedél alatt éltek, a fenyőgerendákból összeszerkesztett 284