A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

ellenére) még a vidéki divatot is. A folyamatot azonban lehetett késleltetni, de megállítani aligha. Ha lassan is, a cifrálkodás révén mind több ember vágya teljesült. Minden európai nyelven hallható az a bölcsesség, amely szerint „a ruha teszi az embert". (A magyarok ezt fordítva mondják, de a jelekből ítélve, ennek éppen az ellenkezője volt az igaz számukra is.) A hatóságok a divat forradalmában a társadalmi rendet látták összeomlani, minden eszközzel igyekeztek rendet tartani. A kisemberek ugyanis legalább a templomban akarták eltüntetni a rendek közötti (öltözködésben felismerhető) különbségeket. A viseletkultúra a hatalmi manipuláció kísérleti terepe és ellentett érdekeltjei révén társadalmi konfliktusok színtere. Mindezen körülmény elég ok volt arra, hogy a parasztok ünneplője főleg városi minták szerint készüljön. A városi szabómühelyekben és a szűcsök, csizmadiák kicsiny boltjaiban állították elő a nemesek díszes öltözékeit is. Akik felöltötték magukra a divatcikkeket, lépést akartak tartani a városlakókkal és a nemesekkel. Ez persze maradéktalanul sehol sem sikerült, de a végeredmény visszavonhatatlanul megszületett, kettévált az ünneplő és a munkaruha öltözködési kultúrája. Az urbanizált középkori Dél-Európát hódította meg először az új divat. Itáliában követelményeinek (a maguk módján) még az isten háta megetti tanyákon élők is igyekeztek eleget tenni. A kontinens nyugati felén néhány emberöltő múlva öltözködtek át. A ruházkodás divathullámai tehát délről terjedtek északnyugatra, majd az újkorban elárasztották Közép-Európát. A rendszerváltás terepe nemcsak a templom, a konyha és az étkezőasztal is az. A nemesi udvarokban foglalkoztatott szakácsművészek - az asztalosipari remekek és a ruhák szabászatában bevezetett újítások terjedéséhez hasonlóan - ugyanezeken az útvonalakon jutottak el az Atlanti-óceán partjára. A gyomortöltő divat ötleteit aligha lehetett irodalmi úton - receptgyűjtemények által - terjeszteni, noha ezzel próbálkoztak. Az eredmények korántsem voltak biztosak. A receptek célt értek viszont, amikor szakácsok települtek át a kontinens egyik végéből a másikba. Arisztokraták foglalkoztatták őket, követték a példát, miként egykoron. Az ókorban és a középkorban a mezopotámiai, egyiptomi és az arab világ kulináris kultúrájának praktikáit áttelepített szakácsok honosították meg a társadalom csúcsain helyet foglalók háztartásaiban. A móroknak ugyanez volt a szerepük a nyugati mediterrán világ konyháiban, mikor is római előkelőségek és később keresztes lovagok közel-keleti szakácsokat vittek magukkal Európába. A manapság mediterrán konyha néven ismert technológia és ételválaszték eleinte Itáliára, DélFranciaországra és az Ibériai-félszigetre korlátozódott. Az antikvitás óta távol-keleti fűszerekkel, főleg borssal ízesítették az ételeket. A konyha teljesítményeihez társultak a - meglehetősen drága - édességek. Több mint egy évezreden át az itáliai konyha volt a kontinens kulináris központja. Majd a középkor második felében a fókusz áttolódott Franciaországba. A francia konyhaművészet színvonala nemsokára etalon lett a kontinensen. Az újkorban francia receptek szerint készített ünnepi ételeket lakmároztak a skandináv, a német vagy a baltikumi parasztok. Az itáliai nemesek és patríciusok konyháinak ételremeklései hovatovább elárasztották a dél-európai tanyavilágot, ahol a háziasszonyok valamennyien a kastélyok lakóinak ízlése szerint igyekeztek sütni-főzni, majd az innen származó recepteket hasznosították kolléganőik, megváltoztatva az Alpoktól északra mindenütt a városi konyhák ételkínálatát. A divat a középkorban kezdett terjedni. Kastélyok és városok után az újkorban megjelent a falusi házakban is. A piacozó parasztasszonyok, akik bejáratosak voltak a városi polgárházakba és a vidéki úrilakokba, nem akartak szégyent vallani a családi asztalnál. Még hétköznapokon is megújult az ételek előállítási technikája és az ételsor választéka. Sok helyütt ekkor 281