A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

dákból ácsolt házakhoz. Épületfájuk mindenütt több volt, mint a mediterrán embereknek. De az erdő mindenhol fogyott. Kétezer évvel ezelőtt mintegy kétharmadát borította az Elbától nyugatra lévő - kontinentális klímájú - tájaknak erdő. Ennek a fele maradt meg mára. A kivágott fák sokasága felerészben a középkori falutelepítések révén veszett el, felerészben pedig az újkorban fedezte az ekkortájt átszervezett ipar energiaszükségleteit. Nemsokára, a 17-18. század óta a fosszilis erdők fája, a kőszén lett Északnyugat-Európa kiterjedt nyersanyagtelepei közelében a legfőbb energiahordozó a robbanásszerűen növekvő nagyiparban, de ugyanitt az építkezések miatt sem hagyott alább az erdőirtás. Valamikor az erdő volt - a régi törzsi közterület utolsó maradványaként - a legnagyobb közbirtok (a Mark), ahol a parasztok és a földbirtokosok egyaránt szabadon legeltették jószágaikat. A családonként külön tartott gulyák és kondák messze elcsatangoltak a parasztok tanyáitól vagy a majoroktól. Mikor zordabbá vált az időjárás, hazahajtották a nyájat. Valóságos nomád élet volt az övék, akár mediterrán sorstársaik, ők is szezonálisan vándoroltak. A magashegységek alpi legelőit is úgy hasznosították, hogy a havasi legelőkre is kiterjeszthessék a völgyek és a hegyek között ingázó jószágtartást. A rendszert a középkorban egyre többen módosították, az alpi legelőn tehenészetet alapítottak, tehát valamivel a hóhatár alatt felépítették a jószág istállóját, majd az itt nyert vajat és a sajtot a városokban értékesítették. Ahol főleg juhokat tartottak (így a Balkánon), szintén ezt a megoldást választották. A parasztok az újkorban mindenütt követték az élenjárókat, a majorokat fönntartó földesurak és patríciusok mintájára ők is létesítettek alpi szállást. Ezt a rendszert működtették mindenhol az európai magashegységekben, az Alpokban, a Pireneusokban, a Kárpátokban és a norvég hegyekben. Minthogy ez a gazdálkodás megosztotta egy helyben ülőkre és vándorokra a családokat, a tölgyrégió és a tűlevelű erdők övezetének parasztsága is megtapasztalta a nomádok kényszerű életvitelének gyötrelmeit. Az agrárélet munkakultúrája konzervatív képződmény, technológiai vívmányai az ősidőkből valók, az újítások inkább üzemszervezetek változtatását célozzák és a különféle társadalmi formációkban érvényes anyagi érdekeltségeknek következményei. Valószínűleg ez az oka annak, hogy bár a kelták idejében a mezőgazdasági munkakultúrában rájöttek mindazon technikai újításra, melyeket nem kellett számottevően módosítaniuk az ipari forradalom koráig, innovációkban mégsem volt hiány majd másfél évezreden át. A földbirtok tulajdonlása és örökíthetősége volt a feudális rendszer legfontosabb vívmánya a korai középkor óta. Erre volt szükségük az embereknek ahhoz, hogy tartósan lakható településekben lakjanak. Ezek a képződmények csak ott alakulhattak ki, ahol az erdei irtásgazdálkodást felváltották a füves mezők szántó- és szénagazdaságával. Normandiában, a Német-Síkságon, Dél-Angliában, Dániában már a bronzkorban sok juhot tartottak egyes körzetekben, ami kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy kitágították az erdei takarmányra alapozott kontinentális szarvasmarha- és sertéstartás kereteit. Bár Északnyugat- és Közép-Európa ökoszisztémájának adottságai a prehistóriában úgyszólván sehol sem kedveztek a gazdálkodóknak, a kelták, a germánok és utódaik a hátrányokat megfordították, előnyöket húztak a mindennapok történelméből. A gazdálkodás eltartóképessége sokat javult, noha a középkorban még mindig éhínségek dúltak. Amikor sütött a nap, nem terjedt a ragály és nem raboltak sem a lovagok, sem a zsoldosok, a paraszt reménykedett a holnapban. Egyáltalában nem kamatozó beruházásokat is eszközölt. A történtekkel egy időben, a 13-17. század között, ahelyett, hogy (miként ezt őseiktől látták!) kizárólag maguk fabrikálta tákolmányokkal rendezték volna be otthonaikat, inkább áldoztak a divat oltárán, talán azért, mert a vagyonukat akarták mutogatni, 278