A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

Már a törzsi (majd a nyomdokaiba lépő) civilizációs arisztokrácia többszintes tor­nyokat épített lakásul, fűtetlen, ablaktalan, hideg és sötét odúkban didergett télen, de joggal remélte kényelmetlen otthonában, a kőből vagy a fából épített monstrumban, hogy élete biztonságos, megvédi őt az erődítmény. Amikor a középkor gazdasága fellen­dült, a nemesek beköltöztek (először Dél-Európában) a városokba (mert itt fogyasztási szükségleteiket könnyebben tudják fedezni), de sehol sem mondtak le tornyaikról. A szomszédjaik (elsősorban a kereskedők) azon nyomban utánozták őket. A városkép gyorsan megváltozott, aki gazdag volt, annak az ég felé terjeszkedett kényelmetlen, szellőzetlen és szinte füthetetlen, ugyanakkor sötét otthona. Tudniillik a biztonságot ígérő városfalak egyelőre korlátozták a városlakók térfoglalását. Nemsokára, a középkor múltán a piacozó parasztok is úgy gondolták, őket is megilleti az emeletes ház rangja, néha még azt is remélték, hogy kényelmesebb lesz otthonuk. A városokban az építőipa­rosok túlkínálatát kihasználva lassanként (a 16-19. század között) átépítették a vidéki településeket. Végül sok helyütt még a nincstelen, földdel nem is rendelkező zsellérek is emeletes házacskákban laktak. Egyre ritkábban barkácsoltak családi, szomszédi összefo­gással - kalákában. Igényeiket főként a városokban elszaporodott építőiparosok foglal­koztatásával elégítették ki. A mesteremberek a túltermelési válságban saját magukat exportálták a vidékre. Eredetileg azon a részén Európának, ahol a Golf-áram enyhíti a kontinentális klí­ma szélsőségeit, vagyis Nyugat-Franciaországtól Skóciáig és Írországig a parasztok megnövelték kedvelt lakóistállós házaik méreteit, miáltal az „életteret" (a nappali tartóz­kodásra szánt helyiséget) tágasabban építhették fel és a ház egyik végében megtoldva, hálókamrákkal egészítették ki. Továbbra is a járószinten raktak tüzet, itt főztek az egyik fal mellett, a vele átellenes fal mellett egy padot és egy hosszú asztalt állítottak, hogy itt étkezhessenek. A családfőt karosszék (valóságos trón) illette meg, egyedül ő ülhetett az asztalfőn. A tűzhely felett az újkorban mind több házban füstelvezető kürtőt (kandallót) építettek, jóllehet erre a legtöbb helyen csak a 18. században került sor. Angliában Lon­don vonzáskörzetében kezdték a középkor második felében átépíteni a házakat, volt olyan is, amelyre még egy emeletet húztak fel (benne hálókamrákkal vagy a cselédek számára fenntartott helyiségekkel). A rendszer lassanként terjedt Skócia, illetve Wales irányába, végül is a szigetország perifériájára csak az ipari forradalom idején ért el. A középkor végi Mediterráneumban, továbbá Közép-Európában a tanyákon és a falvakban a parasztok jószágaiknak is külön istállót emeltek, gazdasági rendeltetésű épületekkel is betelepítették a lakóház szomszédságában a portát. Eredetileg az építmé­nyek össze-visszaságban álltak, a rendezetlen udvar benyomását keltették. Ellentétben velük a kisebb majorokban és később a királyi telepítésű falvakban az épületek egy négyszög alakú belső udvart határoltak el. Erre már az ókorban is volt példa, hiszen a villa rustica zöme tulajdonképpen tehenészet volt. Itt - eladásra szánt - vajat és sajtot állítottak elő. Az ókori épületegyüttes a rendezett udvarú tanyatelepülés iskolapéldája kontinensünkön, a középkorban sokfelé elterjedt, ez lett akkoriban a nyugat- és közép­európai, másfelől az újkori skandináviai és kelet-európai gazdaságok prototípusa. Hely­szűke miatt épületekkel kerített belső udvarú házakat építettek a városokban is. Városi módra emeletes házakat és kerített udvarokat telepítettek tehát szinte az egész kontinensen. A változások két fázisban követték egymást, előbb az Alpoktól délre, (ahol a folyamat még a középkorban megindult), majd északra alakult át a táj képe. A gazdasági célszerűségen túlmenően a parasztoknak sok helyütt a földesurak is előírták, hogy ilyen házakat építsenek. Mindamellett (Dél-Európán kívül) a parasztok továbbra is ragaszkodtak a favázas, vesszőfonatú és sárral tapasztott (paticsfalú) vagy a fenyőgeren­277

Next

/
Thumbnails
Contents