A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

munkaadókra, úgy mint egykoron, az őskor vagy az ókor arisztokráciájának gazdaságaiban. Később inkább városokban tömörültek a mesteremberek, mert itt anyagilag függetlenné váltak az őket szipolyozó földesuraktól. Az antik városi ipar munkakultúrája tekervényes utakon - eljutott tehát a barbár Európába, s javított ellátottságának színvonalán. A majorok sokáig megmaradtak. A környezetükben élő parasztokkal különféle szerződéseket kötöttek uraik, bár ezeket eleinte nem írták le, mert senki sem tudott írni. Mindenesetre Északnyugat- és Közép-Európa jó részén a parasztok lassanként, a középkor végére már bérlőkké váltak. Az anyagi javak áramlásának egy másik útvonala a tenger volt, az Alpok hágóin ekkor még alig jutott át karaván, a meredek és a hó meg sok rabló volt a legfőbb akadály. Az útonállás kifizetődő mesterség volt (lovagok gyakorolták), mert a luxuscikkek értéke magasabb volt az élelmiszereknél. A kék országúton persze nem volt kátyú, a hajósokat nem fenyegette a szárazföld mindmegannyi réme. A kalózok ellen pedig szinte hiába védekeztek. Az Atlanti-Európa kikötővárosai hovatovább csaknem ugyanúgy funkcionáltak, mint a mediterrán városhálózat egykori résztvevői. A javak forgalma az ezredforduló táján elérte kritikus tömegét. A kontinenst átszelő - észak-dél irányú kereskedelmi útvonalak mentén is egyre több kisváros épült, mert a karavánoknak éjszakázniuk kellett és a távolsági forgalom állomásai kínálták a piactartás lehetőségét a javak helyi forgalmának. Az itt lakóknak szintén kevesebb volt a társadalmi kötöttségük, a déli kereskedőfamíliák is terjeszkedtek, fi Málékat alapítottak a kikötőktől távoli városokban, összeházasodtak az itteni kalmárokkal stb., ezáltal nőtt a javak forgalma, nőtt a fogyasztóréteg, nagyobb lett a piac, ami főleg a helyi igényeket kielégítő iparosok számára bizonyult kedvező adottságnak. A középkor második felében valamennyi várost már rendszeresen látogatta a környező vidék parasztsága, mert piacozni kezdett. Ugyanakkor a városlakók tömege duzzadt, igényeik nőttön-nőttek. A történtek vonzatában élő parasztok is piacra fordultak, mert biztosak lehettek abban, hogy eladhatják fölös termeivényeiket, sőt, csak hogy pénzhez jussanak, néha még a szájuktól is megvonták a falatot! Ezen az áron azonban megvehették a városokban szokásos fogyasztói kultúra elemi vívmányait. Földrajzi adottságok, társadalmi és történeti tényezők játszottak tehát szerepet abban, hogy Dél-Európától egy csaknem teljesen eltérő ökoszisztéma alakult ki a kontinens belsejében, elsősorban Nyugat- és Közép-Európában. Az itteni tájakat eredendően ősvadon borította, klánfőnökök és gyarmatosítók majorjai, az impérium kiszolgált katonáinak utódaiból lett földbérlők, a szárazföldi városhálózat sürü szövevénye és a felsorolt tényezőkből élősködni akaró földbirtokos arisztokrácia famíliáinak hatalmi elitje jellemezte az itteni mindennapokat, különösen annak köszönhetően, hogy a kiváltságos réteghez tartozó urak fenntartották az útonállás ősi mesterségét is. A rendszer a középkorban megerősödött és szinte teljesen és tökéletesen megváltoztatta a parasztok meg a kézműves mesteremberek életkörülményeit. Új helyzet alakult ki ekkor, s ennek következtében a középkor vége óta teljesen átrendeződött a vidék fogyasztási kultúrája. A leglátványosabban az épületállomány bizonyítja a mondottakat. A prehistóriában és az ókori Európában a vidéki nép (eltekintve néhány - a rokonaira nehezedő, olykor parazita arisztokratától) földszintes épületekben lakott. A házak többsége osztatlan volt, nem építettek bennük - a padlásteret elválasztó fedémet, járóföldjükön tüz égett, és a füstöt pedig nem is vezették el. Sokan a lakóhelyiségtől elválasztottak egy fűtetlen és annyira-amennyire füstmentes alvókamrát, mások pedig a lakóhelyiséggel közös tető alatt (a ház másik végében) rendezték be kezes jószáguk istállóját. 276