A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

hozamú gazdálkodásuk, a túlnépesedés és a parasztokra nehezedő adóterhek hatására indult el a 17. századi „kis jégkorszakban", azaz nem tért le a sok évszázados pályáról. A pásztortörzsekről viszont tudni véljük, hogy a délkelet- és a kelet-közép-európai ligetes steppén a bronzkor óta megismétlődő hullámokban érkeztek Közép-, BelsőÁzsiából és a tajga, valamint sivatagi övezet közötti szibériai tájakról. A 300-900 közötti mozgásukat kiváltó klímaváltozások és a bizonytalan alapokon álló gazdaságuk ellentmondásaiból kitörni kényszerülve szervezték meg a népvándorláskor nagy etnikai mozgásait. Sokan rételepedtek a földművesekre és megadóztatva őket, élelmiszereiket és más készleteiket elszedték tőlük, sokukat elhajtották rabszolgának, tulajdonképpen élősködtek rajtuk, másrészt rablóhadjáratokat vezettek a centrum civilizációban fellelhető luxuscikkek megszerzésének reményében Nyugatra. A természeti katasztrófák, törzsi csetepaték következtében vagy a civilizációk nyomására elszegényedtek a vagyonukat vesztett pásztorok, lezüllöttek a parasztok közé, legalábbis olyan körülményekbe, amilyenekben a parasztok éltek, olykor keveredtek is velük. A belátható időkeretek között ez volt a sorsuk a hunoknak, az avaroknak, a bulgároknak. A népvándorlás utolsó (középkori) hullámát képviselték a kalizok, pecsenyegek, kunok, jászok stb. A legjelentősebb népmozgás a mongol invázió volt. Akik a Kárpátmedencében partot értek, az itt élőkhöz asszimilálódtak három-négy generáció múltán. A Fekete-tengertől északra ellenben a nomádok még a 17. században is megőrizték hagyományos szokásaikat. A tatárok Ukrajnában és Dél-Oroszországban csak a kozáktelepítések hatására változtattak pásztori életmódjukon. Voltak olyan pásztortörzsek is, amelyek a dél-európai vándorpásztorkodás képviselőiként albániai őshazájukból eljutottak a mai Románia, Moldva területére, sőt a középkorban megjelentek Erdélyben és a mai Szlovákia területén, továbbá a Morvamedence szélén (Valasko), ahol az újkorban mindenütt alászálltak a völgyekbe, véglegesen megtelepedve. Miközben a paraszti közeg spóráiba befészkelték magukat, elparasztosodtak, akarva-akaratlan társadalmi státusukban is betagozódtak a környező népség jogviszonyaiba. A szlovákok a dél-lengyelországi övezetből szivárogtak át a középkorban mai hazájukba, ahol idővel keveredtek az itt talált szlávokkal. A különféle forrásokból eredő népvándorlás kori folyamatokban résztvevők mindennapi életét nyugatról érkező ellenhatások, gyakorlatilag a telepített vagy szabadon vállalkozó mesteremberek, kereskedők és parasztok mozgalmai változtatták meg. A különféle nyugat- és közép-európai területekről származó népfölösleg a középkor óta folyamatosan gyarapította az Elbától keletre húzódó területeken a városi és a vidéki lakosságot. Ezeknek az embereknek letelepedését a középkorban kibontakozott feudális királyságok hatalmi elitje és intézményei segítették elő. Németek, hollandok, vallonok érkeztek a Keleti-tengertől Erdélyig, majd az újkorban a Volgáig. Többségük paraszt volt. Rajtuk kívül még sok kereskedő és iparos települt át (a mondottakon kívül spanyolok, franciák, olaszok is!). A nem agrárfoglalkozásúak többsége a kereskedelmi központokban és az ércvagyon (elsősorban a nemesfémek az ókor óta kiaknázott telepein) próbálkozott sorsát jobbra fordítani. Csatlakoztak hozzájuk a középkori zsidóüldözések elől menekülők, főleg kereskedők, akik városokban telepedtek le és gettókat hoztak létre. Idővel (a mai Lengyelország és Ukrajna területén elterülő) Galíciában paraszti közösségek is keletkeztek. A kelet-európai pogromok, majd a szegregációt tetőző holokauszt miatt egyre növekvő tömegük kivándorolt, a 20. században (főként annak második felében) minden korábbi mértéket meghaladva telepedtek át, a mai Izraelbe. Az orosz falusi közélet és földhasználat szokásait ők ültették át új hazájukban kibutzokat alapítva. (A 270