A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

Európa antik és középkori civilizációja és a nyelvek Ha történetesen az Elbától keletre lezajlott változásokról akar valaki oly módon átfogó képet adni, hogy rekonstrukciójának középpontjában az etnikai fejlődésről megfogalmazott véleménye áll, kudarcot szenved. Az Ural és az Elba között, a Stettin-Trieszt vonaltól keletre ugyanis még nyilvánvalóbban nem lehet megmagyarázni az etnikumok sorsával a mindennapi élet történetének összefüggéseit, mint a kontinens másik felén, bár kétségtelen, hogy itt valamivel tisztább képet lehet nyerni a múltról. Ezen az ökológiai adottságaiban változatos területen (csak a kisembereknél maradva) az antikvitás hajnalán, a homéroszi időkben halászok, hajósok, parasztok, mesteremberek éltek és kisebb-nagyobb csoportokban más nyelvet beszéltek. Az elit idővel átmentette az antik civilizáció hagyományát: író-olvasó embernek a középkorban illett tudni latinul. A kisembereknek erre nem kellett törekedniök. Az elit műveltségi követelményei nem hatották át a kisemberek gondolkodását. A mediterrán nyelvűek például egészen a közelmúltig önálló tömböket alkottak, noha ezeknek jó része átjárható volt, legalábbis a kereskedő és hajós népség mezzofantikból állt. A parasztok beérték azzal, hogy megértsék a szomszédjaikat. Dél- és Északnyugat-Európa nyelvi-etnikai tömbjeinek egységesülése csak az utóbbi fél évezredben kezdődött el - az urbanizáció hatására. Az egységes Franciaország és a francia nyelv még ismeretlen volt a középkorban. Mikor emberöltőkön át tartó bonyodalmakat áthidalni akarván, végre-valahára a francia király és az avignoni pápa találkozott, nem értették meg egymást, ezért kénytelenek voltak latinul beszélni. A Földközi-tenger mellékén lassan integrálódnak az etnikumok. A tenger és a kereskedelem hozza közelebb az embereket egymáshoz. A szárdok vagy a provanszálok évszázadok óta kétnyelvűek. A görög szigetek lakói négy-öt nyelven megértetik magukat Afrika, Ázsia és Európa - lakóhelyükhöz közel eső - tengerparti országaiban. Az olasz köznyelv a 16-17. században keletkezett. Nagy-Britanniában a népesség a középkorban egységesen angol nyelven kezdett beszélni, de a periférián (Wales, Skócia, Írország) megmaradtak a kelta nyelvjárások, és itt még ma is kétnyelvű a lakosság. Egy osztrák nem érti meg a frízt és a plattdeutschot talán a - délen lakó szász se igen. A kontinens keleti felén még bonyolultabb a helyzet. Itt az életformák is változatosabbak voltak a modern világot megelőzően, mint Európa többi részén. Kelet- és Délkelet-Európában az elmúlt másfél évezredben (ismét csak a kisemberekről szólva) parasztok és pásztorok éltek. A parasztok többségéről azt lehet az i. e. I. évezredben feltételezni, hogy valamilyen szláv nyelvhez tartozó törzsi dialektust beszéltek. Külterjes gazdálkodásuk ökológiai krízist váltott ki az évezred derekán, ennek következtében érzékelhető - népvándorlásszerű - migrációjuk. A folyamat az i. e. I. évezred végéig tartott, amikor is eljutottak a Keleti-tengerig, Svájc, a Balkán-félszigetre és a Fekete-tenger északi vízgyűjtő területére. Az ezredforduló után számos körzetben eljutottak az államalapítás fokára. Több csoportjuk etnikailag asszimilálódott környezetében, eltűnt a látómezőről, emléküket jószerével csak helynevek (Svájc, Alpi-Ausztria) vagy törpe minoritásnak nevezhető maradványaik őrzik (kasubok, Elba-szlávok stb.). Valamennyiüket jellemzi a romanizáció csaknem teljes hiánya, továbbá az, hogy az antikvitás óta csak töredékes és felszínes, mert megkésett civilizálódásuk, voltaképpen eredendően az jellemzi életminőségüket, hogy a civilizációk dél- és közép-európai centrumaihoz képest mindig periférikus volt a helyzetük. Nem voltak gyarmatosítók. Az oroszok szibériai kivándorlása alacsony 269