A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

frankok országában, majd az így kialakult rendszert továbbterjesztették Franciaország nagyobb részén, sőt Északnyugat- és Közép-Európa téréin is. A délen kitalált gazdasági rendszer (és a neki megfelelő társadalomszervezet) már az antikvitásban elterjedt a mediterrán világban. Egyrészt a kontinentális európai tájaktól eltérő természeti adottságok változatossága, másrészt az antik gazdaság volt az oka annak, hogy a Mediterráneumban többé-kevésbé egységes munkakultúrát teremtettek az itt lakók, legalábbis ahhoz a gazdálkodási és hellyel-közzel egymással rokon fogyasztási szokásokhoz képest, amelyeket mindenhol Dél-Európa-szerte magukénak mondhattak kortársaik. A történtekkel összehasonlítva a kontinens többi táját, Észak ökoszisztémája azért tünik másnak, mert az Alpoktól északra keletkezett rendszer jóval később bontakozott ki és penetrációja is lényegesen később, a középkorban ment végbe, bár idővel még Keletközép-Európába és Észak-Európába is továbbterjedt. Valójában nagyobb területet hódított meg a déli munkakultúránál, noha Kelet- és Délkelet-Európa továbbra is periféria maradt, ide a nyugati eredmények csak töredékesen jutottak el, nem váltak a kisemberek életmódjának meghatározó tényezőivé. A történtek megítélésében meghatározóak a kutatók életkörülményei is. Az Európán kívül élő (egykor még civilizálatlan) társadalmak mindennapjairól csak a közvetlen megfigyelés és az interjúk készítése révén szerezhettünk ismereteket. Analfabéták nem készítenek feljegyzéseket. Az európai civilizációk kisemberei az általános iskolakötelezettség bevezetése előtt szintén szájhagyományként örökítették tudásukat az egyik nemzedékről a másikra. Az írásbeliség csak fokozatosan terjed a világban és a társadalmak hierarchikus piramisaiban. (Még a modern civilizációkban sem készítenek mindenről feljegyzéseket az emberek, olykor még a politikusok vagy más „történelmi" figurák sem. Ennek következtében vált ismeretforrássá az „oral history".) A történelem megítélését komplikálja, hogy a múltbeli mindennapokról is készültek közvetett és közvetlen úton értékelhető feljegyzések. A történetírók ezeket vizsgálják. A feljegyzések azonban nem a történetírók számára készültek. Akik írták az aktákat, krónikákat stb., földrajzilag és időrendileg egészen más határok között gondolkodtak és más dimenziókban gondolkodva készítették feljegyzéseiket, mint ahogyan a belőlük meríthető információk fedik (vagy nem fedik) a történész látómezejét. A kutatók többsége helyi hozamú adatforrásokból merít, noha rendszerint tágabb horizonton reméli érvényesnek látni következtetéseit. További probléma, hogy a múlt és a ma információszerzése közötti ellentmondás nemcsak horizontálisan észlelhető, hanem vertikálisan, azaz kronológiailag is. A társadalmi piramis felső rétegeiben gyorsabban változnak az értékek, mint a piramis alább húzódó tömegében. A kisember életmódja korszakokon át alig változik, különféle korszakokban készült feljegyzések nyomán alig tapasztalható változások emlékeiből kell rekonstruálni a múltat, illetve kiegészíteni annak mozaikképét. Alighanem ennek az ellentmondásnak következtében jut kényszerpályára az a kutató, aki földrajzilag és az időrendet illetően átfogóan, „hosszú tartamok" érvényét firtatva vizsgálja a rendelkezésére álló információkat. Általában másodelemzésekkel kell beérnie. A régészeti leletek feldolgozásától a forráspublikációkon át, a történelmi értekezésekig, a néprajzi, szociológiai megfigyelésekig sok mindent kell figyelembe venni és egymásra vonatkoztatni. A vidéki népesség mindennapi történelmét illetően a klímatörténet, archeobotanika és -zoológia megállapításaira is szüksége van a kutatónak. Ismeretszerzési módszereink és a múltra vonatkozó közvetlen információk ellentmondásai nem oldhatók fel. Ezért kényszerülünk másodelemezésekre. 268