A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

rajára és ennek megfelelően egyedül az őstörténetre kíváncsi. Tudományosan azon igyekszik, hogy áthidalja az őstörténet és a jelenkor közötti szakadékot, az általa épített híd - szerinte - a kulturális hagyomány. Az európai kontinens kisembereinek (mindenekelőtt a parasztoknak) anyagi kultúráit éppen ezért rendszerint az európai népek nyelvi határait megvonva különítik el egymástól. Ennek a gyakorlatnak hagyományai vannak. Már a 19. század tudósai sem kívülállóként szemlélték az eléjük tárulkozó látványt, ám letagadhatatlan, hogy a tények ismeretét fantáziával tágították. Olykor túlságosan messze sejtették a horizontot. A grazi indogermanisztika művelői például kezdetben eurázsiai tájakon és évezredekben kalandoztak. Mozgásterük azonban nemsokára beszűkült. A 20. század első felében már csak arra futotta energiájukból, hogy a „déltiroli probléma" politikai megoldásához szolgáltassanak tudományos eszközeikkel elemzett bizonyítékokat. Érveltek, de már egyikük sem akart egy idegen kontinensre utazni, nem kerestek fel egy másik világot, s ha mégis a magukétól eltérőre leltek, igyekeztek azt belülről látni, azon voltak, hogy megértsék a látvány és a maguk helyzetének közösnek vélt sajátosságait. Meglehetősen általános gyakorlat lett ez a megoldás a múlt században más iskolák képviselőinek körében is. A germanisztika úttörőinek nyomdokaiban haladtak a szlavisztika, a finnugrisztika, a turkológia stb. művelői. Arra azonban sehol sem vesztegettek sok szót, hogy az életkörülményekről szólva bebizonyítsák: ez a legfontosabb, meghatározó oldala, vagy talán alapja, mert ebből áll az emberek anyagi helyzete az egyes történelmi korszakokban. Az már fel sem merült, hogy csoportonként más és más tényekkel kell számolni! Olykor (a társadalmi csoportok együttélése során) különféle anyagi viszonyok határozzák meg az egyes közösségek létezését, ám van olyan anyagi viszony, amelynek szerepe döntő, s van mellette olyan (akár több is), amelynek jelentősége alárendelt vagy éppenséggel elenyésző. A szaktudomány feladata azért nehéz, mert gazdasági viszonyokat kell vizsgálni, de ezek önmagukban vizsgáihatatlanok, ám van eseménytörténetük, amelyet leggyakrabban gazdaságtörténetnek nevezünk! (Ezt nemhogy vitatják, sokan nem is veszik figyelembe. A néprajzosok többsége például még ma is úgy gondolja, hogy az emberek szokásvilágban élnek, elsőrendűen mentális értéket teremtő erőfeszítéseikre kell a szakma tudományos rendszerezését alapozni. A gazdaság járulékos elem, legfeljebb a gazdálkodás hagyományai vizsgálandók!) A gazdaságtörténészek és nyomukban azok a kutatók, akik végső fokon az anyagi viszonyok meghatározó szerepét tartják fontosnak a társadalmak életében, arra jöttek rá, hogy az európai kontinens lakosságának történelme a kontinens egyes részein korszakonként eltérő módon zajlott, regionális különbségekre visszavezethető feszültségek jellemezték. Minden egyes etnikumon belül mindig is voltak olyan csoportok, amelyeknek életszínvonalbeli különbségei - ellentett érdekeik - feszültségeit eredményezték, ezek táplálták energiával a társadalmak életét. Talán Franciaországban váltak először kontinensünkön a modern tudományok átjárhatóvá. Nem érvényesültek többé a céhek merev szabályai. Kiment a divatból, hogy az egyívású tudósok kasztokat alkossanak. Marc Bloch már két emberöltővel ezelőtt arról értekezett a francia mezőgazdaság és a paraszti lét eredendő sajátosságairól írva, hogy a francia mezőgazdaságban két pólus teljesítményei érvényesülnek. Eszmetársa, Lucien Febvre sok mindent hasznosított a gazdaságföldrajzosok munkásságából. Mindketten azt vallották, hogy a déli, mediterrán világ az antikvitás emlékeivel van tele, ám északon született a feudalizmus, ezért értelemszerűen ez a formáció nyomta rá máig hatóan bélyegét a társadalmi piramis talapzatát alkotó parasztok mindennapi életére a 267