A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

lyamatként értelmezni a történelmet, kénytelenek tehát azt vallani, hogy csakis és egyetlen történelmi állapotnak megértése által válik a tudásunk a közgondolkodásban a világ megértésének kulcsává. Nem látják be, hogy a társadalmak - történelmileg eltérő állapotai tulajdonképpen a társadalmak szakadatlan önmozgásának következményei. Ami tegnap volt, az ma már nincs, de a ma társadalmának egyik-másik csoportja még képviseli a múltat és van olyan is, amelynek mai életében jelen van már a jövő. A társadalmi csoportok, a fejlődési szakaszok, a történelmi korszakok problémáinak megértése más és más emberi érdekviszonyok megértése iránti készséget kíván, mert a történelmi változatosság bizonyítéka fajunk történelmi sokféleségének, tehát el kell fogadnunk, hogy az ember természetének sajátossága - az ellentmondásokon és a változásokon átvezető - önmüködés energiaforrása. Egy másik megközelítése a problémáknak az egyes embercsoportok közötti különbségek feltérképezése. Minden egyes közösségnek van mi-tudata. Egy törzs, egy nép közgondolkodásában megkülönbözteti magát a vele érintkezőktől. A törzsi társadalmak - elkülönítve magukat szomszédaiktól - öntudatosan vallják (mintegy határvonalat vonva maguk köré, elkülönülni akarván azoktól, akik körülöttük élnek), hogy ők az emberek, a többiekről pedig azt állítják, hogy valamilyen szembeötlő, distinktív tulajdonsággal rendelkeznek. (Például egy állatfajt nevezve meg a szomszéd őseként.) A világ megismerésében ennek a gondolkodásnak ma még kellően fel sem becsült jelentősége van. Talán bizonyosan úgy kell fogalmaznunk, hogy volt valamikor, a globalizáció ugyanis elmossa az emberek közötti gátakat. Amerikába szállított afrikai rabszolgák utódai hovatovább emancipálódnak az USA-ban, már csaknem minden posztot betölthetnek. Ezzel párhuzamosan halad előre a megismerésnek azon folyamata, melynek résztvevői a különbözőségek, a csoportok közötti eltérések következményeit hivatottak feltárni. Az ökuméné tágulása alkalmat adott a különféle nyelveken és egymástól eltérő életformák között élő társadalmak leírására, majd a róluk vallottak rendszerezésére. Hérodotosztól és Sztrabontól C. P. Murdockig egyenes az út. Az adattárolás végül is technikai probléma (a komputer jóvoltából különösen egyszerűvé vált), már a cédulakatalógus feltöltése sem azonosítható az enciklopédia készítésével. Két - egymással szöges ellentétben álló - gondolati rendszer, amely - magától értetődően - egyáltalában nem korlátozódik a történeti]lozófíára, sőt ottani pozícióváltozásaival összefüggően, a szaktudományok művelésében kap középponti szerepet. A folyamatokban való gondolkodásra főleg azok éreztek késztetést, akik a nemzeti államok kialakulása idején ütköztek össze a modern ipari civilizációval, kontinentális érvényű intézmények térhódítását tapasztalták és a múlt maradványaiba kapaszkodva véltek osztályrészükül történelmi küldetést arra, hogy örök érvényű mintaképnek tüntessék fel a tegnap képviselőit. Gondolkodók, írók, szociológusok, néprajzosok stb. figyeltek fel a változásokra és rettentek vissza azok - sejthető - következményeitől. Persze egyelőre meglehetősen korlátozott mozgástér állt ezeknek az értelmiségieknek a rendelkezésére, ezért úgy érzékelték, hogy csak a nemzetállam és az abban élő paraszt, illetve semmi és senki más nem állhat érdeklődésük homlokterében. Kétségtelen történelmi adottságként mindezek - a parasztokkal kapcsolatos - tényezők kizárólag európai képződményekként vonták magukra figyelmüket. Az európai értékrendben gondolkodó szaktudósoknak tulajdonképpen nem is volt szükségük a glóbus távlataira, a világ sokféleségének érzékelésére. Könyvtárnyi értekezés bizonyíthatja, hogy a szelektív gondolkodás meghozta eredményét. Az etnikai eredet, az egyedi, a megismételhetetlen, az ideálisnak tartott szellemi teljesítmény alkotta ismereteik tárát és persze magát az értékrendet. 264