A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

vagy alig észrevehetően - lezajlottak. Melyik csoport volt tehát a fontosabb, melyikük szerepe a perdöntő? Talán közvetlenül meg sem válaszolható a kérdés vagy az is lehetséges, hogy nem is érdemes firtani, kinek kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Még ennél is fontosabb, hogy a tömegeket alkotó hétköznapi névtelenek - életstratégiáik révén - egészen más célokat akartak elérni, mint a kiválóságok. Jobbára nem is igen érdekelte őket, miben jeleskednek kiemelkedő kortársaik. Talán azért, mert nem is tudtak róla? A magántörténelemben az emberek nem királyságokat, párturalmi rendszereket, politikai érdekviszonyokat akarnak megdönteni vagy újakkal helyettesíteni. Mindössze magánéletük céljait akarják elérni: újabb házat akarnak építeni, mert a régi már omladozik, ki akarják cserélni a kocsit újabbra, gyorsabbra, kényelmesebbre, nagyobb teherbírásúra, az elnyűtt gúnya helyet újat szándékoznak vásárolni, mert abban akarnak pompázni, főleg ünnepnapon a templomban és a köztereken, ünnepségeken. Kicsivel többet akarnak maguknak a meglévőhöz képest, araszolva haladnak. A kisemberek sorsa aligha a vágtázóké a történelmi pályán. A „protestáns etika" a kereskedelmi kapitalizmus viszonyai között élő kisemberek stratégiája. Csakhogy sokan vannak, kritikus tömegükkel idővel korszakalkotó változásokat idéznek elő. Generációk szorgalmas életvezetése, melynek alkalmazásával kiiktatták a nélkülözéseket, az éhezést, a testi-lelki elnyomorodást mindennapjaikból. Lassan duzzadó tömeg éli életét, amelynek közegében itt-ott kalandorok is érvényesülnek, de ritkán tapasztalható, hogy a kivételesek az örökkévalóságjegyében futják be pályájukat, életünk színpadán sokan közülük időnek előtte eltűnnek a süllyesztőben. Nem moccanatlan, de lassan változó közeggel van dolgunk. Miként lehet ebben a folyamatban szakaszokat megkülönböztetni egymástól, ha hiteles beszámolót akarunk írni a történtekről? Csakhogy az emberek által alkotott tárgyi világ és mentális teljesítményeik vizsgálatai napjainkban még távol állnak egymástól. Holott a „hagyományok" értelmezése révén és a kultúrtörténeti megközelítés következtében tulajdonképpen a dolog két oldaláról van szó. Mások szerint: elég ha hagyományokról, szokásokról, magatartásokról stb. beszélünk. De még a szellemi és a tárgyi világ megalkotásainak szabályait vizsgálva is számottevőek a nehézségek. Pedig sokan úgy vélik, hogy mindössze körbe kell járni a tényeket, hiszen oldalaik szorosan összefüggnek egymással, és az egyik oldal nézőpontjából meg lehet ítélni azt is, miként fest a másik. Ez azonban nem igaz! Nem lehet másként előrejutni, csak akkor, ha megelégszünk részeredményekkel! El kell fogadni azt a nyilvánvaló tényt, hogy két külön világ a tárgyi környezet és a szellemi élet. Az is tény, hogy mindkettőt olyan emberek alkották meg, akik családi gazdaságokban teremtették meg tárgyi környezetüket, ott, ahol alig alkalmaztak még munkagépeket és erőgépeik is csak korlátozott számban álltak rendelkezésükre. Hőseik a beruházások hiányát kollektív összefogással, munkakooperációkkal igyekeztek pótolni. A hagyományos társadalmakban a családok együttműködése tölti ki a munkaszervezet kereteit. Erre a rendszerre épült a társadalom többi csoportjának képződése. A továbbiakban mindössze néhány - fontosnak vélt - tulajdonsággal foglalkozom, elhanyagolom a mentális folyamatokat, azokat a művészi, ideológiai és a szokásokban megnyilvánuló magatartásokat, amelyeket hagyományosnak tartanak a szaktudomány képviselői. A szokások, az ideológiák, a művészi megnyilvánulások öntörvényűek, a mindennapi élet tárgyi tartozékai nem tartoznak közéjük, átalakításuk története során az emberek másként viselkednek, mint akkor, amikor megteremtik mentális értékeiket. Mindezeket előrebocsátva, hangsúlyosan jelzem, hogy csak a tárgyiasult gondolatok történetének szabályairól írok. Félretolom az etnocenttizmus következményeiként 260