A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

A német iskolán nevelődött, amerikai iskolaalapítóvá lett Franz Boas személyes példával szolgált. Mások (mindenekelőtt Friedrich Ratzel) a földrajzi tényezőknek tulajdonítottak meghatározó szerepet. Ki is váltotta kritikáját. Bécsi jezsuita és világi ellenlábasaik kidolgozták a „kultúrtörténet" teóriáját. Persze végül is Páter Wilhelm Schmidt és eszmetársainak, akik a „történetiség" elvének mindenhatóságába vetették hitüket, divatja az evolucionista tanok szerint gondolkodók kudarcélménye nyomán terjedt el a 19-20. század fordulóját követően. Ekkor újszerűnek tűntek a „kultúrtörténeti iskola" tézisei, pedig csak a régi sablont alkalmazták, akik immár új anyagokra alkalmazták a szabásmintát könyveiket írva. A „kultúrtörténeti iskola" hívei tulajdonképpen visszacsempészték a teremtésmítoszt, kiiktatták spekulációikból az evolucionisták azon meggyőződését, hogy a környezet nyomására zajlik le a szelekció, a fejlődés magasabb fokozatát az emberi nem csoportjai önerejükből érik el. A „kultúrtörténet" képviselői tulajdonképpen vallási tantételeket propagáltak. Majd nemsokára sokan támadták nézeteiket, többen is kétségbe vonták megállapításaikat. Talán a legfontosabb teoretikus Bronislaw Malinowski volt, aki élete alkonyán elméletileg is megfogalmazta, miért elégedetlen a divatos teóriákkal és miért kell ezeket felváltani esettanulmányokkal. Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia szellemi életében gyökerező számtantanár alkalmasint „mindössze" arra törekedett, hogy leírja valamely társadalom működését. Az embernek vannak szükségletei, az egyes társadalmakban ezeket másként elégíti ki - mondotta. Evekig tartó terepmunkája nemigen adott neki sok időt a kronológiával kapcsolatos találgatásokra, vagy még inkább arra, hogy az időrendet tényekkel töltse meg. Talán ez az oka annak, hogy a nagyon is gyakorlati okok miatt megfogalmazott magyarázatai (melyeket sokan magukévá tettek) nem elégítették ki sokak kíváncsiságát, az ellenlábasok újabb kérdéseket fogalmaztak meg, ám csalódniuk kellett, mert a kérdések közül sok válasz nélkül maradt. Egyre inkább a társadalmak szociális kapcsolatainak vizsgálatára szűkült le az ember tudományának programja. Az angolszász nyelvterületen (mindenekelőtt Angliában) a szociálantropológia divatja széles körben hódított. Az irányzat hívei nem sokat törődtek a tárgyiasult életkörülményekkel, az emberi kapcsolatokra összpontosították figyelmüket. Ezáltal ugyan ismét közeledtek a történelem materialista felfogását vallók álláspontjához, de a környezetét megalkotó ember képét elfelejtették megrajzolni. Nemsokára meg is látszottak mulasztásaik súlyos következményei. A kulturális antropógia képviselői azért támadták őket, mert - mint mondták - nem léptek fel a teljesség igényével. A civilizálatlan társadalmakban uralkodó csoportképződési folyamatokról alkotott véleményükbe azt magyarázták bele, hogy a szociálantropológusok a biológia és a genetika szabályai szerint próbálják értelmezni az emberi közösségeket. Mindazonáltal ezek a polémiák mégsem találtak utat azokra a területekre, ahol az európai hagyományos társadalmak életkörülményeit és kultúrtörténetét kutató néprajzosok vizsgálódtak. Persze a világban élőket osztályozva, mindig is egyszerűbb volt az Európán kívül élő idegenek helyzetét megítélni, mint a gyarmatbirodalmakat építő hatalmak alattvalóit. A modern világban közkeletű kifejezéssel szólva „természeti népeknek", „bennszülötteknek" emlegették a nem-európaiakat. Más nyelven beszéltek, más kontinensen laktak, más értékrend szerint alakították mindennapjaik eseményeit. Nem fenyegetett az a veszély, hogy az idegen átlép a mi közegünkbe. A világ horizontja kétségtelenül kitágult. Akik belefértek a világ civilizációs csúcsán élők látómezejébe, megkapták osztályzatukat, rendszertanilag elhelyezték őket a képzelt fejlődésrend szkémájában. Ekkor még senki sem vonta kétségbe azt a feltevést, hogy a világ lakói rangsorolhatók, a csúcson a modern kapitalista társadalmakban élők foglalnak helyet, az osztályozást az ő (és csakis 253