A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

lehetséges megoldást számba véve) a kutatóknak inkább a kudarcélményük győzedelmeskedett, és arra ösztökélte őket, hogy tekintsenek el az egyedül üdvözítőnek vélt teóriáiktól, sőt a továbbiak a történeti eszmefuttatások helyett inkább közvetlenül megfigyelt társadalmukról szóljanak, mert immáron a korábbiaknál részletezőbb leírásokat kívánnak közreadni. Egy másik munkaterületen, az Európán kívüli bennszülött társadalmak vizsgálatában szintén felléptek a „történetiség" igényét hangoztatva, s arra törekedtek, hogy az archaikus civilizációk előtti társadalomtörténetet rekonstruálják egy-egy etnikum hagyományait vizsgálva. Gondolatilag a történelmet kultúrtörténetté egyszerűsítették. így született meg - talán elsőként - a „Becsi iskola" gondolatvilága. Akik úgy gondolták, hogy óvatosabbnak kell lenniök, hajlottak az esettanulmányok elkészítésének időszerű voltát hangoztatva. A holisztikus írások, a funkcionalizmust hirdető dolgozatok szerzői azt a kétséget fejezték ki, hogy a kultúrtörténet megbízhatatlan módszer a távoli (az európaiak befolyásától még többé-kevésbé érintetlen) társadalmak vizsgálatára. Mindezt látván, ha valaki nem sajnálja az elfecsérelt időt, már meg is fogalmazhatja a kérdést, vajon mi a több: a kevés vagy a sok? Mikor tudunk meg többet az emberekről, ha hagyományos szokásaik kialakulását és idöbelileg mérhető megmaradását vizsgáljuk, vagy akkor, ha egy időmetszetben elemezzük a társadalom magatartását, hiszen abból kiderül, milyen is a konvenció? A baj az, hogy a kérdés és a rá adandó válasz csak a formális okoskodás eredménye. Hiszen a gondolkodás nem korlátozódik egyszerű kérdések és a velük egyenértékű válaszok gyűjteményére. A folyamatok összetetten bonyolultak, a róluk alkotott fogalmak szintén. A néprajzosoknál maradva elmondható róluk, hogy elsőként fedezték fel kortársaik között valamennyi társadalmat, amelyről úgy gondolták: tagjai a prehistória örököseiként tengetik életüket. Alighanem ezt a felfedezést annak köszönhetjük, hogy érzékelték a civilizációk antagonizmusa, illetve a civilizációk előtti társadalmak közötti különbségeket. Mindamellett az is érdekes, hogy az archaikus civilizációkban erre nézve nem tettek határozott, célratörő szellemi erőfeszítéseket. A tudomány az antikvitásban alakult ki. Ekkor ugyanis a világ horizontja kitágult, és a civilizációs központban élők két nagy csoportra osztották az emberiséget. Az egyikbe azokat a társadalmakat sorolták, akik képesek magukról és környezetükről írásos beszámolókat készíteni. A másikba pedig azokat osztályozták, akik nem tudnak felmutatni ilyen teljesítményeket. Az írásbeli információ a társadalom szellemi életének legfőbb értéke. Az íráshasználat értékmérő, alkalmas arra, hogy az embercsoportok között rangsort lehessen megállapítani, segítségével a közösségek fejlődési sorba állíthatók. Az írásos korszak a história, az írástalan a prehistória. A probléma azonban már kezdettől fogva az volt, hogy sok - a história viszonyai között élő - társadalomban is léteztek olyan társadalmi csoportok, tehát a nagy társadalom együtt élt olyan marginalizálódott embercsoportokkal, amelyeknek tagjai analfabéták voltak. (Ha a társadalmat kultúraként értelmezzük, a csoport a szubkultúra, vulgus in populo.) A prehistória tehát, noha megelőzte a históriát, később mégis bennefoglaltatott a históriában, a két korszak képviselői nem helyezkedtek el a vízválasztó két meredélyén, egymást egészítették ki a mindennapok eseményeiben. Ezek szerint a mindennapi történelem két emberfajta egyidejű teljesítménye. A legtöbb néprajzos a formális logika szabályai szerint értelmezi a világot vagy talán csak a hétköznapi ész mondatja vele mondandóját. Tévedéseinek oka - nyilvánvaló. 251