A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

Pál írói munkásságát még az a felfogás hatotta át, melynek jegyében a néprajz az etnikum, a hagyományaival élő, egy nyelven beszélő közösség történetét mutatja be. A nála fiatalabb Jankó János tiszántúli halászszerszámokat vetett össze szibériaiakkal, hogy következtetni tudjon - az általa felismert hagyományokat ismertetve - a finnugorok ősi halászati módszereire. Diószegi Vilmos ugyanezen meggondolások szerint járt el, midőn a sámánizmus vélt emlékeit kutatva Magyarországon, magyar pásztorok babonás képzeteit, illetve a Szibériában élő sámánok szertartásainak mentális indítékait és a révüléshez szükséges kellékeket vizsgálta. A sámán- (illetve táltos-) kutató is elérkezettnek látta az időt arra, hogy előadhassa a sámánizmus rekonstrukcióját. A kétféle földrajzi és történelmi környezetben élő embercsoport képzeteinek, rítusainak összehasonlítása - szerinte - indokolt, sőt helyes, gyümölcsöző eljárás, mert egyedül alkalmas az etnikum hagyományai továbbélésének felderítésére. Szerinte az alfóldi pásztorok azért őrizték meg a „sámánhit" emlékeit, mert őseik magyarok, avarok, azaz szteppei származásúak, mígnem a Dunántúlon kudarcot szenved a kutató, hiszen akik itt élnek, zömmel szlávok leszármazottai. Nem ő volt az egyetlen, aki így vélekedett. Szokás volt (szokás ma is) a külterjes nyájtartás 19. századi üzemmódjáról azt hinni, hogy az ott élő pásztorok szellemi élete többé-kevésbé változatlanul megőrizte mindazokat a képzeteket, amelyek mások számára is szembeötlő módon bizonyítják a nagy magyar Alföldön a népvándorlás kori nomád magyar törzsek munkakultúrájának és szellemi életének emlékeit. „Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon", ezt állította Madarassy László. Madarassy László naiv teóriáját cáfolta Tálasi István, már tudományos pályakezdőként, mikor első könyvének címet adott. („A Kiskunság népi állattartása"). Sajnos ő és mások sem vállalkoztak azonban arra, hogy miközben ismertették a tárgyuknak választott tényeket, egyidejűleg le is írták volna a többi európai tájon működő pásztorkodó állattartás hasonló eseteit, tehát végeredményben olyan következtetéseket vontak le, amilyeneket vizsgálódásuk előtt már feltételeztek. Ahány irányzat, annyi vélemény, de a módszer mindenképpen alkalmas, hogy feltevéseikből bizonyíték váljék. Gunda Béla úgy vélte, hogy „ó-európai", máskor „balkáni kultúrelemek" időbeli rangsorára telepedtek rá az „európai kultúrréteg" tényei a magyar parasztok gazdálkodásában, építkezési szokásaiban stb. Gunda Béla egész pályafutása során történeti rétegek, illetve az őket meghatározó (és egyébként csak feltételezett, bizonyítatlanul maradt) etnikai érintkezések állapotainak jellemzését tekintette feladatának, majd - publikációiban itt-ott - rátért a búvópatakszerű folyamat történelmi bemutatására is. Ez a tudományos gyakorlat ma is elfogadott módszer a magyar néprajzi közgondolkodásban, sőt a társadalomtudományok művelőinek szemében is. A modern urbanizáció korszakának, a 19. század második felének és a 20. század elejének „népi kultúrájáról" írva, van aki azt gondolja, hogy a parasztkultúra „polgárosodásáról" értekezik. Csakhogy a polgárosodás más környezeti kultúrát alakított ki a 14-15. századi Toszkánában vagy a 15-16. századi Flandriában, amit itt létrehoztak, annak a kelléktárnak sok darabját évszázadok során másolgatva-alakítva hódoltak mások is a kontinensen áradó divatnak. így tettek a magyarok is, akik közül először a nemesek, majd a polgárok alkalmazkodtak az idegenből érkező korszellemhez. A történtek értelmezésének problémája az, hogy a divat adaptációját a parasztok is megtették, ám jóval annak előtte, hogy a modern urbanizáció kibontakozott volna a magyar történelemben. Tehát mikor és mitől „polgárosodott" a népi kultúra? Mindezek a tudományos erőfeszítések inkább átmeneti sikereket hoztak, tartósan nem épülhettek be a társadalomtudományokat átfogó történetfelfogásba. így volt ez Nyugat- és Közép-Európa országainak tudománytörténetében is. De végül (valamennyi 250