A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

múltba süppedt, az megismételhetetlen, a tények mind idősorba rendeződnek. Párhuzamosság nincs is az események történetében. A tudományos eredmények azonban naponta cáfolják ezt a merev gondolati szkémát. Óhatatlan, hogy újabb és újabb tényekre derül fény. A felfedezések az egész magyarázat korrekcióját szükségessé teszik, végeredményben ha előkerül valamilyen újabb adat, megkérdőjelezik az egész folyamattal kapcsolatos teória szavahihetőségét. A rekonstrukció bizonytalanul áll, lábai gyengék, szakadatlanul helyesbítésekkel kell javítaniok információképességét a szaktudománynak. (Lásd a régészeti kultúrák értelmezésében az ásatási eredmények módosító szerepét!) Ennek következtében az egész eljárás - önmagában értelmezhetetlenül - válik a tudománytörténet részévé. Azt állítják, hogy - a társadalomról szólva - a szembeötlő változásokat kell mindenekelőtt regisztrálni, a kronológiai rendben előadott eseménysorok ismertetése ad átfogó képet valamely társadalom működéséről. Ezt a teljesítményt természetesen a forrásadottságok határozzák meg. Arról lehet tehát - az idősoroknak megfelelő - beszámolót írni, minek tényeit regisztrálták már a múltban. Királyok, csaták, háborúk, éhínségek, politikai cselszövések stb. - íme a történelem, ahogyan azt (uralkodó módon) szokás bemutatni évezredek óta. Elfogadott azonban egy másik megoldás is. A néprajz kultúrtörténeti felfogása szerint történetesen egészen másként kell vizsgálni és értelmezni a kronológiai rendet és a hagyományokat a tudományban. Nemcsak állapotokat kell elemezni, hanem rá kell mutatni arra, hogy magának a hagyománynak is története van. A hagyománynak van kezdete és van vége. A két szélső pont között van az a társadalmi közeg, amelyet etnikumnak nevezhetünk. Ez magyarázat (minthogy sokak reménye szerint, kiutat sejtetetett a már jól érzékelhető zsákutcából!) hamarosan divatossá vált. Ennek köszönhetően a néprajzosok kezdettől fogva kacérkodtak a gondolattal, hogy szaktudományuk nem egyetlen társadalmi csoport tárgyszerű leírására való, hanem az etnikum származásáról adható magyarázat tudománya. A néprajzosnak kell a többi tudományokban felkészült kollégáik előtt szerepelve elfogadható történettel előrukkolni azzal, hogy valamely (a környezetétől eltérő nyelven beszélő) közösség milyen származású, milyen okok miatt őrizte meg nyelvét és kultúrájának alapvető jellemvonásait. Ennek következtében a néprajzosoknak is (olykor jobb meggyőződésük ellenére!) be kellett látniuk, hogy még a néprajz tárgya is a história! El kell fogadniok tehát azt a tényt, hogy a hagyományozódás történelmi vagy legalábbis idővel mérhető folyamat. Ennek feltárására azonban nem sok fáradtságot fordítottak. Ez részben rajtuk múlott, részben pedig a történelem feltárására hivatott tudományok képviselőinek teljesítményein. így vagy úgy, ilyen lett a társadalommal foglalkozó tudományosság. Az etnikum, a hagyomány és a történelem fogalmi megfeleltetése különösen a nemzetállamok kialakulása korában vált divattá, amikor a romantikus történetírást az a meggondolás hatotta át, amely szerint a nyelvi és származás szerinti összetartozás az etnogenetikai tényezők elkerülhetetlen következménye. Akkoriban még semmiféle csábítást nem éreztek arra, hogy állapotrajzot készítsenek. Beérték azzal, ha a jelent és a feltételezett eredet távoli állapotát - gondolatban - összekötötték egymással. Még a kronológia bemutatásához szükséges adatokkal is csínján bántak. Meg voltak győződve arról, hogy nem kell elveszniük a részletekben! A „történetiség" elvének hangoztatása következésképpen még nem járt együtt a történelmi tényeinek konkrét értelmezésével. Az etnikai származást és a két távoli társadalmi közeg megfelelésének lehetőségét evidenciaként fogadták el. Nem zavarta őket, hogy a párhuzam megvonásakor egyfelől tapasztalatokra, másfelől feltevésekre alapoztak. Ez a gyakorlat mégis érvényben maradt mindmáig. A „történetiség" inkább deklarált tétel, mintsem kutatási program. Hunfalvy 249