A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

- a dolog lényegét tekintve - a „részletek" bemutatását nem tekinti feladatának. Azt mondja, ha mondja egyáltalában, hogy a konkrét értelmezés mindössze feltevés, egy a sok lehetőség közül. Holott ez a megközelítés nem alternatíva csupán, hanem az egyetlen megoldás. Akár megfogalmazza, akár nem, tulajdonképpen azt állítja, hogy a tudományos tárgyalásban a fő téma a jelenségek egyidejű gyakorisága (mely kiváltotta a statisztikai vizsgálatokat) és nem is tartalmaz idősorokat, hiszen a statisztika- állapotrajz. A mondottak ellenére nekem az a meggyőződésem, hogy mindkét - eredendően különböző, tehát horizontális és vertikális irányú - megközelítésre szükségünk van, sőt arra is, hogy a két vizsgálati módszert ötvözzük egymással. Ez azonban egyáltalában nem megy simán. Közkeletű vélemények szerint a néprajzosnak nem idősorokat, hanem állapotokat kell bemutatni, mert az állapotrajz önmagában elégséges alapot szolgáltat arra, hogy egy társadalom magatartását megértsük. Egyidejűleg ugyanis több korszakhoz tartozó tény reprezentálja a társadalom egyes rétegeinek magatartását. A néprajzosok többsége úgy látja, hogy vannak a társadalom történetében olyan csoportok, amelyek életmódja nem vagy alig változik meg az egyes történelmi korszakok során. A kultúra és az etnikum - időtlen, a társadalom mindennapjainak eseményei viszont gyorsan pörögnek. Az események a társadalom felszínén zajlanak, mindenekelőtt az elit életét változtatják meg. A társadalom mélyrétegeiben nincs hullámmozgás, minden nyugodt és (többnyire áthatolhatatlanul) sötét. Az egyes rétegek, illetve csoportok helyzetének érzékeltetésére vezették be a szubkultúra fogalmát. Azt állítják, hogy több idősík fedezhető fel minden közösség életében, amelyek különféle szubkultúrákat (vagy társadalmi csoportokat) reprezentálnak egyidejűleg. A civilizációkban bizonyosan így van, kivált Európában. Máskor viszont még itt is be kell érnünk általánosságokkal, mert nyoma sincs az egy időben tapasztalható többidejüségnek, nem tapasztalhatjuk meg a különféle csoportok - eltérő időrendbe sorolható - magatartásformáit, mert nem észleljük a finomságokat, egyszerűen szűkszavúak információink. Szerencsére az mégis gyanítható, hogy a társadalom egyes csoportjai más kronológiai rendbe tartozó helyzeteket élnek meg. Az idősor feltételezése, a különféle időtényezők egyidejű érvényesülésének magyarázata tulajdonképpen megkerülése a valóságos problémának. Az objektív helyzet ugyanis az, hogy minden társadalomban különféle (történelmileg rangsorolható és idősorba állítható) csoport létezik, amelynek anyagi viszonyai koránt sincsenek közös nevezőn. A különbözőségek ellenére azonban van egy olyan érdekrendszer is, amely átfogja a többit és maga alá rendeli az egész társadalmat, áthatja annak (a részleteket tekintve ellentett érdekek érvényesítésére energiáit elhasználó) működését. Ha a társadalmat működő csoportok, tevékeny érdekérvényesítők összetartozó gyülekezetének fogjuk fel, tehát nem halott közegnek, hanem élő, történelmileg változó valóságnak, kiiktathatjuk a krónikaszerkesztés régi hagyományait a történetírásból. A történelem helyett kultúrtörténet Mások szerint ez a megoldás elfogadhatatlan. Akik hagyományos módon értelmezik és magyarázzák a történelmet, azoknak (mondják) jószerével csak idősorokban kell gondolkodni, hiszen (szerintük) a történelem egymást követő események láncolata. Azt állítják, hogy az egyidejű, párhuzamos, ám más korszakokból származó tények vizsgálatának eredménye - az esetek nagy többségében - kétes értékű teljesítmény. Ami a 248