A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

összeállított adatsorokból vonnak le - törvényszerűségekre utaló - következtetéseket. Amióta a statisztikai vizsgálat (a közgazdaság, a szociológia, a demográfia stb. alapvető módszere) polgárjogot nyert, művelője hozzászokott ahhoz, hogy az ő dolga valamely történelmi helyzet (egy időmetszet) leírása, és nem kell törődnie az események időrendjének bemutatásával. Ez az elgondolás a 19. század nagy tektonikus társadalmi mozgásait leképezni akarók szellemi erőfeszítéseit gazdagította, de csak a 20. század második felében nyerte el a humaniórákban a polgárjogot. Ekkor már nyíltan hirdették, hogy nem teóriákat kell gyártani, hanem egy-egy társadalmat tanulmányozni és részletesen leírni működését! A 20. század eleje óta végrehajtott fordulat (letagadhatatlan előnyeit elfogadva) mégsem szakította el a néprajzosokat a 19. századi elődöktől. Jóllehet változtattak a kutató nézőpontján, máshonnan látták és láttatták a világban zajló eseményeket, de a kortalanság hagyományelméletét nem tagadták meg. Eljárásukat másféle előfeltevések, divatos elméleti meggondolások, elsősorban a pszichológusok (főként Sigmund Freud) felismerései táplálták, amelyeknek nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek cselekedetei mögött (mintegy azokat irányítóan) olyan - biológiailag értékelhető - tényezők húzódnak meg, amelyek végül is akaratlagosan befolyásolják cselekedeteinket. Egyidejűleg számolnia kell a szaktudomány művelőjének azzal is, hogy a társadalomtudományokban történtekkel egyidejűleg, sőt azelőtt, meg azóta a kronológiailag rendezett adatsorok elemzésének is van, sőt mindig volt létjogosultsága. A folyamat, az idősor, a hagyomány tényeit mindig is érzékelték az emberek. Kérdés, hogy miként? Amióta világ a világ, az emberek totemoszlopokat faragtak, táblaképként családfákat pingáltak, leszármazási krónikákat írtak. A kutató jól tudja továbbá azt is, hogy az uralkodók tetteinek krónikája évezredek óta kultivált műfaj, ebből következően a politika eseményeinek elbeszélése úgyszintén. Az akadémikus tudományosságban a politika történetíróját Franz Leopold von Ranke ültette trónra a 19. században. Mindamellett minden egyes historikus meg volt és van győződve arról, hogy maguktól értetődően az általuk tárgyalt tényeknek van időrendjük, mivelhogy a történelmi tény egyedi és megismételhetetlen, következésképpen az egymást váltó, különféle személyek által képviselt hatalmi rend idősorba rendeződik, tehát mindennél nyilvánvalóbban kronológiailag célszerű áttekinteni a politika eseményeit. Még csak az sem állítható róluk - mondják, hogy egyidejűleg több is van belőlük, nem kell tehát párhuzamosan ismétlődő jelenségeket regisztrálnunk! Éppen ezért a közkeletű gyakorlat az, hogy ha valaki történetíróként készíti el írásmüvét, egyáltalában nem kötelező foglalkoznia a jelenségek egyidejű ismétlődésével. Ezzel szemben a kultúra teoretikusa úgy véli, hogy a társadalom életét nemcsak a politikai fordulatok határozzák meg, hanem a társadalom tagjainak mindazon megnyilvánulásai, melyeknek segítségével az emberek átalakítják természeti és társadalmi környezetüket vagy gondolatilag leképezik az őket körülvevő világot. Sokan vannak, egyidejűleg csaknem valamennyien, akik - a mondottak szerint - egyformán viselkednek. Felismerésük nyomán a társadalomtudományokban messzire jutottak. Az iskolateremtők ugyanis rájöttek arra, hogy az emberek környezetüket társas kapcsolataikat építve alakítják át, éppen ezért a kultúra és a hagyomány vizsgálata a társas kapcsolatok elemzése révén ejthető meg. A hagyományok átörökítéséről szóló tudomány azonban ekkor a visszájára fordul. A néprajzos nem foglalkozik többé programszerűen (idősorokkal ábrázolható) folyamatokkal, a hagyományozódás egészével. Noha elfogadja annak evidenciáját, hogy a hagyomány korszakokon át, egymástól különböző, tehát módosító hatású helyzetekben befolyásolja az emberek gondolkodását és ez a körülmény nyomot hagy alkotásaikon, de 247