A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

A nehézség mindenekelőtt abból adódik, hogy a kultúrák kutatása évszázadok óta tudatformák: szokások, műalkotások, fogyasztási divatok alakulásának felderítésére irányul. Az életmód, az emberek maguk teremtette tárgyi környezetének világa más szabályok szerint alakul, a különbségekre a kultúra teoretikusai nem sok figyelmet fordítanak. Cseppben a tenger A néprajzos természetesen tisztában van azzal, hogy az emberiség történetét korszakokra szokás osztani, maga is ír arról, hogy volt ókor, volt középkor és most a legújabb korban élünk. A baj az, hogy a korszakok elhatárolását és egymástól való időtávolságát, nemkülönben a bennük lejátszódó események megítélését saját szempontjából ejti meg. Relativizálja az egyetemes történetet. Mindamellett azt állítja, hogy kultúrtörténetet ír, amikor is tisztában van a kultúra törvényszerűségeivel. A kultúra mondja - átnyúlik a korszakhatárokon, sajátos karaktere van. A kultúra természetét az etnikum határozza meg. A néprajzos tehát úgy véli, hogy neki (minthogy a hagyományozásról értekezik) nem kell körömszakadtáig ragaszkodnia a kultúra kronológiai rendjéhez, írásában lazán kezelheti a korszakokat elválasztó határokat. Az emberek - szerinte - gondoskodnak arról (akár tisztában vannak azzal, mit tesznek, akár nem), hogy hagyományaik történelmi korokon át alakítsák gondolkodásukat, együtt élnek tehát hagyományaikkal, mert közben többé-kevésbé sértetlenül megőrzik a hagyományok funkcióit és jelentésüket. A néprajzos azzal indokolja eljárását, hogy egyrészt ő maga nem történetíró, másrészt historikus kollégájától eltérően szinte kortalan tényeket kell bemutatnia. Ebbeni meggyőződésével nem áll egyedül. Van még a néprajzon kívül más tudomány is, amelynek müvelője meg van győződve arról, hogy az általa választott módszer létjogosultságát a kultúra természete indokolja, továbbá, hogy csakis a kultúra nem kronologikus bemutatása lehet az egyetlen megoldás, ha valaki le akarja írni a környező anyagi és szellemi világ szabályait. A 19. századi régészeti felfedezések eredményeként (a leletek időrendjét, tipológiáját alkalmazva akarván tisztázni) kidolgozták a kőkor, bronzkor, vaskor periodizációját. Ez egy evolucionista elmélet, ma már tudjuk, hogy a bronzkori társadalom másként működött az Égeikumban, mint Dániában, de a bronzkor kategóriáját ma is alkalmazzuk -jobb híján - a tudományban. A 20. században egyre többen hajlottak arra, hogy Ádámtól és Évától tartó leszármazás-történet előadásához nem kell ragaszkodniuk. Állapotrajzot kell készíteniük, hacsak nem akarnak romantikus ihletéssel történeteket kanyarítani! Az európai népi kultúrákat értelmező néprajzosok zöme a huszadik században szembefordult a 19. századi romantikus elődökkel. Ezt részben az európai társadalmak néprajzáról írottak hiányosságai kényszerítették ki, részben pedig annak belátása, hogy sok tévedést követtek el azok a 19. századi tudósok, akik a többi kontinens bennszülöttjeinek bemutatására vállalkoztak. Követőik már azt tapasztalták, hogy a hagyományos környezeti kultúra nem a távoli múlt változatlan öröksége, mert a kutató által megfigyelhető belátható időn belül élt nemzedékek hagyatéka. Meg kellett változtatniok álláspontjukat. Az emberek csoportokban élnek, kommunikálnak és kollektív hagyományokat hagynak az utókorra. Minden statisztikai vizsgálaton alapuló tudomány ennek a meggondolásnak köszönheti létjogosultságát. Ezeknek a disciplináknak a művelői azt hirdetik, hogy nem tételeket illusztrálnak véletlenszerűen összeszedett adatokkal, hanem reprezentatív tényekből 246