A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

mazottainak tekintették kortársaikat. Németországban mindenekelőtt a viking hagyaték történelemformáló szerepét hangsúlyozták. Még a dél-németektöl sem tagadták meg az északi hagyományokat. Ezekben az elméletekben több a politikai divat, mint az igazolt tény. A konkrét értelmezés fogyatékosságai bosszút állnak a kutatón. Idővel megcáfolják, el kell szenvednie a vereséget. Mások eleve kitérnek az állásfoglalás kötelezettsége elől. Persze, hogy van példa arra is, vagy legalábbis föltételezhető, ha kutatói - az etnikai alapok elhatárolásakor - nem fordítanak megkülönböztetett figyelmet arra, vajon a történelmi fejlődés milyen állapotában működik valamely társadalom? Ha ez így történik, az ügy viszonylag egyszerű. Minden könnyen áttekinthető. Úgy látszik: kortalan, mondhatni Örökérvényű kategóriákban is lehet gondolkodni. Holott a részletkérdésre adandó válaszokból más következtetésre lehet jutni, a tudomány képviselőitől pedig el lehetne várni az ellenkezőjét. Fel kell tételezni a tudósokról, hogy a konkrét megfogalmazására törekednek. Igényük azonban (sajnos) többnyire kielégítetlen marad. A közgondolkodásban más szokások irányadóak. Akik az etnikai hovatartozást egyszer s mindenkorra adottnak vélik, úgy okoskodnak, hogy a prehistória óta nem ment át alapvető változásokon az etnikum önértékelése, illetve környezetének róla alkotott véleménye. Akik így vélekednek, mindannyian abban a tévhitben élnek, hogy a történelmet még kronológiailag mérhető közegként sem kell értékelniök. Azzal pedig már senki sem törődik, hogy a társadalmak különféle történelmi korszakokban - a maguk különösségében - más minőségeket testesítenek meg. E tárgyban közzétett értekezések nem a „mi"- és a „ti"-tudat ellentmondásairól szólnak. Szakpublikációk, amelyekben a kultúra egy-egy részletéről, az életkörülmények valamely cikkelyéről mondják el véleményüket. A kultúra vizsgálatakor többnyire feltételezik, hogy a kultúra „kortalan", ezért minden egyes társadalomban másként észlelhetjük megvalósulását. Például a közelmúlt nagy hatású néprajzi teoretikusa, Claude Lévi-Strauss azt vallotta, hogy a néprajz tudománya (szóhasználatában az embertudomány) semmiképpen sem eszköz annak méricskélésére, hogy az egyik társadalom fejlettebb a másiknál, mígnem a másik elmaradottabb nála, mert ezeknek a distinkcióknak a megállapításával egy lépéssel sem jutunk előbbre, ha meg akarjuk érteni, miféle élőlény az ember? Nyilvánvaló, mondotta, hogy Párizs lakói és az új-guineai Astrolabe-öbölben - kis kertjeiket művelő - pápuák más kulturális rendszert működtetnek, ám mindkét példa a maga módján integer egész, a bennük élő ember másként alkotja újra naponta a világot. Hogyan teszi? Erre a kérdésre kell - szerinte - felelnie a kutatónak! Úgy tűnik tehát, hogy a feladat megoldása (legalábbis az első látásra) felettébb egyszerű. Csakhogy többen arra figyelmeztetnek, hogy Claude Lévi-Strauss felemás magyarázattal állt elő. Hívei közül még azok is, akik tételét visszhangozzák, mégsem kerülhetik meg azt, hogy megmagyarázzák, vajon miféle problémák feloldása járult hozzá a világ történetében lezajlott változásokhoz, éppen ezért nem hanyagolhatják el az események bemutatását. Ugyanők a mondott okok miatt arról sem mondhatnak le, hogy ne keltsék azt a látszatot: megértették, miért is van a tényeknek, tehát az okoknak időrendjük? Mi az oka annak, hogy minden egyes társadalomban arra használják fel az emberek ismereteiket, hogy a nekik megfelelő, ám a másokétól különböző kultúrát alkossanak? Miért és miként különböznek egymástól a kultúrák? A kutatók, akár akarják, akár nem, kénytelenek szembenézni azzal a ténnyel, hogy a folyamat, olykor még maga a történelem is óhatatlanul vizsgálataik tárgyává válik. Ennek ellenére annak a ténynek elfogadása, hogy az emberek a történelemben különféle rendszereket, tehát életminőségeket bizonyító kultúrákat építenek fel, inkább deklaráció, mintsem kutatási program. 245