A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

meg az ezredfordulón, de az őslakók - az uralkodó arisztokrácia egy részét kivéve - nem lettek normanná, még kevésbé franciává. A származás fontos motivációja a nemzeti hovatartozás érzésének és alapvető problémája az önazonosság tudatának. A belga eredetileg egy törzs neve, a belga államban (tehát a mai Belgiumban) flamandok és vallonok laknak, akiknek nyelvi és mentális ellentétei hírhedetté váltak. A különböző korszakokban és helyzetekben megfogalmazott elnevezéseket tehát megőrzi az utókor, annak ellenére, hogy rendszerint már értelmét veszítette eredeti jelentésük. Az egy nyelven beszélő emberek csoportjának nevét akként konzerválja a tudat, hogy a nevek különféle történelmi alakzatokon át használatban maradnak és befolyásolják a környezetükben élő emberek gondolkodását, majd a sajátjukat is - egészen modern ipari társadalmakban élők nemzeti önismeretének kialakulásáig. Végeredményben a névhasználat a törzsi társadalmaktól és a prehistóriától kezdve közhasznúvá vált névadási szokásokkal kezdődik és korszakokon át ível a korunkban elfogadott elnevezésekig. A két szélső pólus jelentéstartománya között természetesen jókora különbséget sejtető életmódbeli változások sorozatával kell számolnunk. A kezdeteket illetően (a mondott példáknál maradva) totemisztikus hitű társadalmak világa dereng fel a múltban. A kortársi állapotokat ellenben a paternalista állam működésével kapcsolatos funkciók ideológiai tételei töltik meg. Az USA-ban például beszélnek a nationró\ ('nemzet'), amelyet azonosítanak az american peoplea\ ('amerikai nép'). A közelmúltban a Szovjetunióban (ahol a hivatalos nyelvhasználat minden mást megelőzően az orosz volt) beszéltek a népi kultúra (narodnaja kultúra) megnyilvánulásairól, noha azokkal orosz, belorusz, kirgiz, üzbég, grúz stb. származású emberek reprezentáltak, mert valamennyien egy államszövetségben (szojuz), a mi országunkban (v nase sztranye) éltek. A hivatalos fogalomhasználatban az államszervezet, tehát a politika szavatolta az összetartozást, nem pedig a származástudat. Az etnicitásra (a hivatalos szóhasználatban) a narodnoszty (nemzetiség') kifejezés használatával utaltak több-kevesebb sikerrel, mert az etnikai származást (pl. az „orosz" esetében) csakúgy jelölhette a narodnoszty, mint a vallási hovatartozást („zsidó"). A példákat hosszasan lehetne sorolni annak igazolására, hogy a közgondolkodás, a hivatalos névhasználat korántsem mondható uniformizáltnak és következetesnek még korunkban, a globalizáció kezdetén sem. Sok a huzavona, milyen lehet a Kárpát-medence államaiban a nyelvhasználat, a nemzeti himnusz, lobogó, címer stb., mi illeti meg az államalkotó nemzet nyelvétől eltérő módon beszélőket? Sem a politikában, sem a tudományban nem tudnak igazságot tenni. Az esetek többségében mindenütt az történik, hogy elfogadják a politikusok ajánlatát. Itt azonban a világpolitikai erőviszonyok alakulása szabja meg a döntéseket. A Trianonban történt döntések során nem számoltak a realitásokkal. A II. világháború után megvont államhatárok is arról árulkodnak, hogy pl. Kelet-Közép-Európában a kívülállók pillanatnyi érdekei határozták meg, milyen nemzetállami szervezeteket alkot a népesség. Churchill és Sztálin elhíresült „levélváltása" a jaltai konferencián, amikor egy papírfecnire írva a neveket, milliók sorsát határozták meg, de aligha számoltak az emberek reális érdekeivel, történelmi tudatával stb. Afrika, Ázsia - a 20. században keletkezett - államalakulatainak etnikai feszültségei szintén azt bizonyítják, hogy más, döntést hozó politikusok sem bizonyultak államférfiaknak (kurd-kérdés, India-Pakisztán ellentétei stb.). Kérdéses tehát, hogy van-e a történelemben realitást formáló, koherens az etnikai tudat, illetve kortalan az indoktrináció, mely kielégíti mindenféle állapotú társadalom gondolkodását? A románok a dáko-román kontinuitást bizonygatják, a szlovákok szerint ők a Nagy Morva Birodalom örökösei. A 19. századi francia történetírók elsősorban a rómaiak leszár244