A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

mint kétezer esztendeje) az európai nyelvekben már nem az erdők és mocsarak vadászhalász népségéről, hanem egy egészen más történelmi helyzetben, a ligetes sztyeppén élő - nomád — pásztornépről árulkodik. A környező nyelvekben ugyanis a magyarokról megemlékezve nem önelnevezésüket használják, hanem egy másikat, egy török törzsnevet: az onogurt, amely vengrij, hongrois, ungarn, hungary stb. alakban él tovább az európai nyelvekben. Alkalmasint a magyarokat abban az időben (a 9. században), amikor lejegyezték - a ránk maradt írásos emlékekből kitetszöen - ezt a nevet, uralkodó törzsként emlegették az onogur törzseket vezérlő magyar törzset. Ez egy törzsszövetség volt, neve az egykorú forrásokban csak az utóbbi alakban szerepelt (onogur stb.) és eredetileg 'hét nyíl' jelentésű volt. (Persze a hetes fiktív vagy mágikus számjel is lehetett, hasonlóan a „hét főbűnhöz", a „hét törpéhez" vagy a „heted-hét országhoz" stb.) Jóllehet a „magyar", illetve az „onogur" két népnév, azaz két kifejezés, de egyidejű használatuk egykor mégis indokolt volt, mert mindkettő másokra vonatkozott. Az „onogur" tudniillik egy törzsszövetséget jelölt, a „magyar" pedig a vezető törzset. Legalábbis akkor, amikor ezt a törzsszövetséget megemlítik a korai középkor elbeszélő forrásaiban az arabok, a bizánciak, a keleti szlávok és a nyugat-európaiak. A „magyar" végül a „hét törzs" neve lett a honfoglalás után, az államalapítás révén, mert az uralkodó törzsfőnök famíliájából származott a dinasztia, majd a királyság szervezetében a magyar „nem" (mai névalakjában nemzetség) integrálta a többi törzshöz tartozókat. Minden jel arra utal, hogy a „magyar" eredetileg egy totemisztikus hitű vadásznépség önelnevezése lehetett. A magyar nevet - életforma-változásaik ellenére is - megőrizték leszármazottaik a ligetes sztyeppe ökocinózisában. Alkalmasint ez a névhasználat a szerencsés véletlen esetét, a kivételeset példázza. Hiszen - mindent egybevetve - a két név végül is két (egymástól különböző) történelmi korszakot, egymástól eltérő, különböző állapotú társadalmat sejtet. Európában vannak másfajta névfejlődések is. Valamennyi tükrözi (a maga módján) az egy nyelven beszélő közösség múltját. Észak-Franciaország lakói például franciául beszélnek és állampolgárként franciának vallják magukat, noha úgy tudják, hogy eredetileg normannok ('északi ember'ek) mindannyian, akik Normandiában élnek. A normannokm nevüket alkalmasint környezetük ragasztotta rájuk, ők maguk eredetileg aligha használták önelnevezésként. A környezetük azért nevezte „északiaknak" őket, mert Észak felől jöttek mostani hazájukba. Történetük tehát bonyolultabb a névetimológiánál. Normandiában az őslakosság - ezek szerint - kelta, rájuk viking eredetű normannok telepedtek, majd a körülöttük élők a hódítókról nevezték el a táj lakóit. A szomszédos bretonokat (mert lakóterületük adottságai jóval kedvezőtlenebbek) nem szállták meg a vikingek, meg is maradt kelta nevük, amely rokona a britnek. A francia nemzetállam és a francia nyelv később, a középkor múltán alakult ki, Bretagne lakóit bekebelezte a francia királyság, ám a kelták továbbra is megőrizték nevüket. A Szicíliát meghódító és királyságot alapító normannok viszont nem adtak népnevet a mediterrán sziget lakóinak. A keleti szlávok törzseit a rájuk telepedett vikingek (varégok), a 'vörös'ök, a russzok, tehát az uralkodó csoport származása és nyelve nyomán nevezték el. A britek őshonos kelták, őket hódították meg az angolok és a szászok, amikor elhagyva Dániát, illetve a Fríz-földet megszállták az európai kontinenstől - a Csatornával különválasztott - szigetet. Az angolok ma azt vallják, hogy Nagy-Britanniában laknak. A középkori Britanniát, azazhogy Angliát (a már franciának tartott) normannok hódították 243