A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

Az eredményt tekintve úgy tűnik: kettősség jellemzi korunk tudományos gondolkodását, hiszen az ember, illetve az etnikum egy Janus-arcú tudományban egyesül, a néprajz által felfedett kettősség fajunk sajátos teljesítménye az élővilágban. Ennek a kettősségnek megállapítására törekednek a hétköznapi ész szintjén állók és ennek vizsgálatát végzi el - tudományos alapon - a néprajzos. A disciplina tehát az ember tudománya, melynek révén bebizonyíthatjuk, hogy az etnikai határok egyúttal az egyes embercsoportok, társadalmak által kialakított környezeti és szellemi kultúrák tartományainak határai. A határokat észlelik az egyszerű emberek, tükrözi a közgondolkodás, a tudomány megerősíti vélekedésük helytálló voltát. A népek (ezt állítják a tudomány képviselői: jóllehet egymással kulturális kölcsönhatásban állnak) sajátos, egyedi kulturális jegyekkel, sőt identitástudattal rendelkeznek, továbbá (ugyancsak e tudomány művelőinek véleménye szerint) ez különbözteti őket meg egymástól, mivelhogy a törzsi társadalmakban kialakult a „mi" azonosságtudata. Ha meg akarjuk ismerni a társadalmat és kultúráját, mindenekelőtt el kell fogadnunk, hogy az emberek etnocentrikusan gondolkodnak. A világ az emberek szemében etnikailag csoportokra oszló - társadalmakból áll, az etnikumokon belül értelmezik az emberek kulturális környezetük szerepét, etnikumonként differenciálják az egyes társadalmak mentális teljesítményeit és arra is - csak az etnikai csoportképzödés alapjain maradva - képesek magyarázattal szolgálni arra, miért is élnek és gondolkodnak a saját etnikum körén kívül élők másként? Az alapvető probléma ezek után annak eldöntése, hogy a saját körön belüli és kívüli világok között megállapíthatunk-e értékrendbeli különbségeket? Vannak-e fokozatok, hierarchizált-e etnikailag az emberiség? „ Mi" és „ mások " A „mi" a világon mindenütt azt jelentette, hogy „mi" mások vagyunk, mint a környezetünkben élő embercsoportok. Szomszédaink értelmetlenül karattyolnak, ezzel szemben mi nem, hiszen valamennyien megértjük egymást, mert egy nyelven beszélünk, nyilván azért, mert alkalmasint közös őstől származunk, „mi" tehát közösen birtokoljuk territóriumunkat. (Gondolkodásunk - úgy látszik - emlékeztet mindarra, amit számos faj magatartásában tapasztalhatunk az állatvilágban.) „Mi" (ahogyan például Kanada és Grönland poláris lakói mondják) 'emberek' (inuit) vagyunk. Ugyanakkor és ugyanott más a véleményük róluk a tőlük délebbre lakó indiánoknak, akik őket eszkimóknak ('nyershúsevő'knek) hívják. Japán őslakója, az ainu magát 'ember'nek nevezi. (A japánok viszont 'kutyafi'nak emlegetik az ainui.) De nem kell a világ végén keresni a példát! A magyar név etimológiája szintén 'ember' jelentésű. A szó rokona az (azonos jelentésű) manszi névnek. A manszikró\ az összehasonlító nyelvtudomány művelői meg is állapították, hogy a magyarok legközelebbi nyelvrokonai, közös a származásuk a magyarokkal. A szamojédok magukat 'ember' névvel illetik (nyenyec, enyec, nganaszan), mígnem elnevezésük a tőlük délebbre lakók, mindenekelőtt az oroszok értelmezésében szamojéd = 'önevő', azaz 'kannibál' jelentésű, holott semmilyen adat nem utal arra, hogy ezek az emberek valaha is emberevők lettek volna! Az i. e. I. évezred eurázsiai tajgaövezetének vadász-halász lakói ők valamennyien. Később jelentősen átalakult egyes csoportjaik (köztük a magyarok) életmódja. A nevük azonban megmaradt. A magyaroknak is megmaradt az önelnevezése, holott nevük megváltozott szomszédaik szóhasználatában, a magyarokat már nem hívták magyarnak, a magyarok neve (feltehetően több 242