A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

kortársaikat és elődeiket csoportokba rendezték) felállították az emberiség etnogenetikai osztályait, majd hovatovább már csak azon fáradoztak, hogy megfejtsék, mi az oka - az osztálykülönbségek szerint feltételezetten eltérő állapotú kortársaik életmódjában - a környezeti, nemkülönben a szellemi kultúra törvényszerűségeinek. A kultúrát emberek teremtik - mondották, ezért a kultúra szabályainak kutatása az ember természetének értékelésével fejeződik be. Minden vizsgálatnak - deklaráltan - kezdete és vége az ember, hiszen az embernek természete, hogy megalkotja a kultúrát. Logikailag itt végződött a kultúra értelmezésére tett számtalan próbálkozás. Ezen az alapon állva nyilvánvalóan arra a kérdésre kerestek választ, hogy milyen közösségekbe osztályozhatók a - kulturálisan eltérő életkörülményeket kialakító - embercsoportok? A válasz kézenfekvőnek tűnt. A néprajzosoknak az volt a véleményük, hogy az embereket elsősorban genetikai és nyelvi származásuk szerint lehet megkülönböztetni, tehát a különféle nyelveket beszélő emberek csoportjai etnikai (főként nyelvi) alapon különíthetők el egymástól. A 20. században minden kézikönyv szerzője azt vallotta, hogy etnikai jellegük szerint lehet egymástól elhatárolni a népeket. A népek - olvassuk etnikumok. Ezt a magyarázatot a néprajz szaktudománnyá válásának korában mindenekelőtt az európai népekkel kapcsolatban fogalmazták meg. Két tény volt számukra magától értetődő. Egyrészt senki sem vitatta, hogy az egy nyelven beszélők egy etnikum tagjai. Másrészt abban is megegyeztek, hogy az egy nyelven beszélő ősök kultúrájának letéteményesei elsősorban a parasztok. A modern kapitalizmus előtti társadalmak tudniillik (legalábbis Európában) több mint kétharmad részükben parasztokból álltak. Ők képviselték technikai és mentális tekintetben a legarchaikusabb rétegét a modernizálódó társadalomnak. A parasztok - tanult kortársaik szemében - a föld (tulajdonképpen a természet!) függvényeinek tűntek, miután kiderült, hogy a társadalom többi foglalkozási csoportjába sorolható kortársaik már elszakították az anyatermészethez fűződő köldökzsinórt. Ezek szerint az archaizmus = etnikus sajátosság = népi karakterisztikum, valamennyi felsorolt jellemvonást főként a parasztok hordozzák. A parasztok kultúrája tehát az etnikum, egy nép kultúrája, ez a népi kultúra, történetesen a magyar népi kultúra a magyar parasztok kultúrája. (Nemzetállamonként a kultúra és a nép jelzője kicserélendő! Van tehát német, francia, orosz, román stb. népi kultúra.) Áttekinteni akarván a világot, amikor értekezéseket írtak, a kutatók kiválasztottak maguknak egy nézőpontot, ahonnan felismerhették a körülöttük élőket és megállapították, hogy egymással kölcsönhatásban élő etnikumok alkotják az emberiségét. A 19. században teoretikus alapon közelítették a társadalmakat, elméleti konstrukciókat alkottak és egyelőre még úgy gondolták, hogy elegendő, ha egy logikai rendszerrel váltják fel a teremtéselméletet, továbbá, hogy a rendszeralkotás révén az egyes társadalmak tagjait téve meg illusztratív példákká, újraszerkeszthetik (most már tudományos alapon) a világról alkotott képet. Eltekintve a rasszizmus elkötelezettjeitől, mindannyian úgy vélekedtek, hogy valamennyi nép összetartozó emberek sokasága, közös a nyelvük és közös a származástudatuk. Azt a tételt sem tagadták, hogy az emberek biológiai származásuk szerint egyazon genetikai osztályba tartozó élőlények, tehát valamennyien egyetlen fajhoz tartozunk. Az emberi nem - mondották - sajátos faj, nincsenek nembeli osztályai, de a fajnak vannak alfajai, melyekben rendszerint etnikai származásuk szerint elkülönülő csoportokba tömörülnek fajtestvéreink. Ezek szerint biológiai, társadalmi, gazdasági és kulturális jegyeik alapján rendeződnek az emberek csoportokba. Végkövetkeztetésként kimondták, hogy az ember különféle etnikumokba szerveződve alkotta meg önmagát. 241