A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

gatói mindig ideológiai okok, és azt kell tapasztalni, hogy az ideológiák előretörését megsínylik a szaktudományok, egyoldalúak a tények értelmezései, s tévedéseket vonnak maguk után. Igyekszem tehát a közös vonásokat kiemelni és remélem, megkönnyíthetem az olvasó tájékozódását. Néprajz és történelem A publikációkból (mindenekelőtt a kézikönyvekből) az derül ki, hogy kezdetben a néprajzos (a közkultúrát vizsgálva) meg akart különböztethetni egymástól két társadalmat, egyrészt azt, amelyben ő élt, másrészt azt, tulajdonképpen a többit, az idegenekét. Egyiktől sem függetleníthette magát a néprajzos, de a többséget kívülről szemlélte, hiszen azok az övétől függetlenül léteztek. A különbségtevés alighanem a legfontosabb mozzanata az egész eljárásnak. Ennek köszönhető a tudomány tárgyának, magának a különbözőségnek elhatárolása és megnevezése. „Mi" ilyenek vagyunk, „ti" pedig olyanok - állították. Ennek a megállapításnak sikere révén hívta fel magára a többi humán tudomány művelőjének figyelmét minden néprajzos. Értékrendszert állapított meg. A történtekben nem volt semmi rendkívüli. Még csak azt sem lehet mondani, hogy egyedül a humán tudományok képviselői akartak a belátható világ embercsoportjait megismerve disztingválni, látván az egyes társadalmakban végbemenő folyamatokat. A különbségtevés elemi érdeke mozgatta az embereket, talán már akkor is, amikor az állatvilág tagjaiként vették birtokba lakóterületüket. Nemcsak tanult eleink törekedtek a határok megvonására és a territoriális különbségtevésre, hanem mindenki, aki közösséghez tartozónak mondhatta magát (és mi másnak mondhatta volna?), mert csak így tudta meghódítani a természet egy-egy darabját, végül is, csak így tudta fenntartani önmagát. Erre Robinson képtelen volt, csak rokonaival (és később más, hozzájuk csatlakozott embertársainak közreműködésével) tehette meg. Nem kellett sok képzelőerő ahhoz, hogy megállapíthassák, ahol ők élnek, ott van a világ közepe. Persze mindig is ezt volt a legegyszerűbb kijelenteni. Jóval annak előtte, hogy professzionista néprajzosok igyekeztek körülhatárolni mozgásterüket, már sokan voltak, akik felfedezték és osztályozták a világ társadalmait. A közgondolkodásban is kialakult az egyetértés, hogy hol húzódik a határ „mi" és „ti" között? Az emberek mindig is elvégezték ezt az osztályozást. A különféle nyelvek, az egyes társadalmak eltérő lakókörnyezetéhez való alkalmazkodás egyenlőtlenül fejlődött képességei, maguk a technikai találmányok és a minden téren tapasztalható új mentális teljesítmények stb. ismeretében folyt a különbségtevés, így tettek eleink és így tesznek kortársaink is. Az antik görögök és a rómaiak óta a környezetükben élő más nyelvű a „barbár", azaz 'hebegő, értelmetlenül karattyoló' minősítést kapta. A szlávok (és nyomukban többen, köztük a magyarok) szerint a német - 'ostoba' (nemec), tehát nem az önelnevezés szerinti: deutsch = 'hazai, közénk tartozó'. Alighanem hosszasan volna bizonyítható, hogy valamennyi társadalomban megfogalmazták a környezetükben élőkkel kapcsolatos rendező elveiket az egyszerű emberek. Nyomukban haladva erre törekedtek a tudományok képviselői is. Szophoklész még használta a „barbár" kifejezést - a szó eredeti értelmében. A „közönséges halandók" és tanult kortársaik tehát kölcsönösen hatottak egymásra. Ahogyan gyarapodtak ismereteik, egyre inkább hajlottak arra, hogy tartósan megmaradó válaszfalaknak ismerjék el az egyes embercsoportok életmódjában felfedezett különbségeket. A néprajzosok (miután 240