A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

ható gyakorlat, amelynek során a néprajzi interpretációkban lemondanak a kultúrtörténeten végigvonuló társadalmi-gazdasági folyamatok konkrét interpretációjának igényéről. A másik a magyar szakirodalom szerzőinek önmozgásával, kutatásaik irányválasztásával kapcsolatos. Ez a „magyar kultúra eredetének kérdése" című kutatási program. Magától értetődő, hogy a magyar szakírók elsősorban a honi néprajz problémáival voltak (és vannak) elfoglalva. De egyszersmind hangsúlyoznom kell, hogy alighanem ez a bajok legfőbb forrása. A honi néprajz művelőjének nincsenek nemzetközi távlatai, provinciális gyakorlatot folytatva kollégánk eleve nem hajlandó elismerni, hogy a kultúra nemzetközi divatok története, nem korlátozódik érvénye nyelv- és országhatárokra. Ráadásul a kultúra valós problémáinak megértését akadályozza a kutatók elszigeteltsége. Magyarországon tudniillik jóval kevesebben vannak a honi néprajz művelőinél azok a kollégáink, akik az Európán kívüli társadalmak kultúráját vizsgálják. (Ez a gyakorlat a világnyelveken író néprajzosok körében - Európa más országaiban - pont fordítva történik.) Ebből következően az is nyilvánvaló, hogy a magyar nyelvű dolgozatok a magyar tudománytörténet részei, szerzőik a saját problémáikat igyekeztek mindig is feldolgozni, tehát csak ritkán érték be azzal, hogy közvetítsék az európai országokban keletkezett irodalmat. Önállóan akartak állást foglalni. De a társadalomtudományok összessége jóval csekélyebb mértékben volt motiválva, mint ahogyan ez - az ellentéteiben árnyaltabban megosztott - nyugati és közép-európai társadalmak szellemi életében bekövetkezett. Tény, hogy egyes európai országokban összehasonlíthatatlanul több és élesebb hangnemű elméleti vita zajlott le a honi néprajz berkeiben, mint Magyarországon. De az is nyilvánvaló (mivel senki sem él elszigetelten), hogy a tudományos életet átjáró nemzetközi divatáramlatok átjutottak az országhatárokon. Ennek eredményeképpen azonban a vártnak éppen az ellenkezőjét tapasztalhatjuk, azt, hogy a tudós horizontja Magyarországon egyre inkább beszűkül, a tudós legfeljebb a nemzetállam határain belül igyekszik rekonstruálni a történteket. Persze, mondhatná bárki, erre másutt is van példa kontinensünkön. A magyar kiadványszerkesztők legalább olyan mértékben váltak elkötelezettjeivé a nemzeti mértékben elfogadott eszmének, mint kontinentális szomszédaik. A mondottakat figyelembe véve nyilvánvaló, hogy melyek azok a problémák, történelmi összefüggések, amelyek generizálhatják a szaktudományok mondanivalóját? Aligha lehet kérdéses, hogy a néprajz központi problémájának gondolatfüzére csak olyan lehet, amely alkalmas a társadalmakról szerzett ismeretek integrálására. Csupán a disciplina logikáját megközelítve alapos gyanúnk támad, hogy a kultúra önmagában megkísérelt értelmezése nem hozza meg a kívánt eredményt. A csak kultúrát ábrázoló néprajz nem a nép rajza, hanem torzkép. Aligha alkalmas arra, hogy az alapvető összefüggéseket, törvényszerűségeket, az anyagi érdekek érvényesülésének tényeit kiválassza választott módszerével a kutató, majd ezekre fűzze fel a kultúra egyes megnyilvánulásaival kapcsolatos magyarázatait, mert nem óhajtja elfogadni, hogy napjainkban (főként a történetírás egyes iskolában) az eseményeket befolyásoló anyagi okok elismerése és a feltárásukra irányuló módszerek alkalmazása meghatározó szerepet játszik! Ezen elv elfogadásának hiányában sok jel utal a bizonytalanságra. Mi határoz meg, mit? A súlypont az idők folyamán ide-oda tolódott, napjainkban különféle irányzatok szerint osztályozza a kutatókat. Más disciplinák esetében is tapasztalhatjuk, hogy egy-egy szaktudomány részproblémái valami oknál fogva előtérbe kerülhetnek (a tudománytörténet erről tanúskodik), és az eredmény idővel problematikussá válik. Beszélnek lelki szükségletekről, nemzeti karakterisztikumokról, vallási elkötelezettségekről stb., tehát olyan okokról, amelyek bizony távol állnak a realitásoktól. Az is bizonyos, hogy a magyarázatok moz239