A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

Más korszakokban is a gazdaság önszabályozó képessége határozta meg az emberek mindennapjait. Az ipari forradalom történetesen Angliában tört ki, majd elterjedt a kontinensen. Nyomában az ipari kapitalizmus, azaz a gyáripari termelés mindenhol meghonosodott Európában és teret nyert a többi kontinensen. (Ennek mintájára kezdték átszervezni a gazdálkodást, az évezredes hagyományú foglalkozásból iparszerü mezőgazdaság lett.) Egy másik korszakalkotó - korábbi - gazdasági-technikai újítás, a középkori feudális rendszer szintén Északnyugat-Európában keletkezett és keleti irányban terjeszkedett, a 13. században már bizonyosan átlépte az Elbát, megváltoztatva az emberek mindennapi társadalmi kapcsolatait. Aki csak kultúrtörténet ír, nem tudja (mert nem is akarja!) átlátni ezeket a folyamatokat, figyelmen kívül hagyja az anyagi érdekek érvényesítésének mechanizmusát, azt, hogy az életmód tárgyi tartozékait azért változtatják meg az emberek, mert jobb minőségű, hatékonyabb munkakultúrát alakítanak ki, miáltal változtathatnak fogyasztási szokásaikon. Persze sok szó esik „kulturális hatásról, kölcsönzésről", de ilyenkor a szakirodalom szerzői megkerülik a problémákat, mert nem is gondolnak arra, hogy a kultúra diffúziója alkotóik helyváltoztatása nélkül elképzelhetetlen, ha pedig igen, fel kell tételezni (legalábbis a technikai vívmányok terjedése kapcsán), hogy a történteket a folyamat résztvevőinek anyagi érdekeltsége motiválta. Sajnos, az utóbbi magyarázattal többnyire adósak maradnak kollégáink. Ez az oka annak, hogy a néprajzosok nemzetközi méretekben tapasztalható tudományos gyakorlatában egyáltalában nem építették ki az összehasonlító történetírással kapcsolataikat. A magyar tudománytörténet is azt tanúsítja, hogy a néprajzot művelő elődeink sem jártak el másként. Korántsem csodálható, ha nem különbözik az általános európai gyakorlattól a magyarok által elért tudományos teljesítmény és a módszer, amellyel megvalósították magyar nyelvterületen eredményeiket. (Ujabban történeti antropológia néven sok mindent kiadtak fordításokban, de óvakodtak attól, hogy a reálfolyamatok bemutatására is vállalkozzanak.) Nekem tehát úgy tűnik, hogy az, amit e tárgyban anyanyelvünkön olvashatunk, valamennyi értekezés reprezentálja a nemzetközi szakirodalomban megjelent írások zömében felismerhető konvencionális gyakorlatot. A helyzetnek talán vannak előnyei is. Végül is megnyugodhatunk abban, hogy a magyarul írottak nincsenek (eszmeileg) elmaradva a nemzetközi teljesítményektől, szerzőink együtt gondolkoznak külföldi kollégáikkal. Minden magyar szakpublikáció kielégítő módon bizonyítja, hogy a néprajzos világának tengelye a hagyomány, minden e körül forog, maga a világ pedig egy és oszthatatlan. Éppen ezért a továbbiakban csak a magyarul publikált néprajzi tanulmányokra hivatkozom. Persze néhány olyan írásról sem mondhatok le, melynek szerzője (bár nem néprajzos, de ő maga - gondolkodásából ítélve) közel áll a néprajz gondolatvilágához. Mindamellett nem tagadom azt sem, hogy a magyar kiadványok, miután szerzőik többnyire lelkesen követik a szakirodalmi divatokat, korántsem adhatnak az általuk tárgyalt problémákról teljes, átfogó, történelmileg adekvát képet. Ám tagadhatatlan az is, hogy a külföldi szakírók értekezéseik központjába tulajdonképpen elméleti problémákat állítottak, ennek megfelelően a szóban forgó írásokban is tükröződik mindazon módszerbeli eredmény és kudarc, amiről magyarul jószerével nem is olvashatunk semmit. A magyarul megjelent értekezések zöme fordítás, amely olykor több nemzedéknyi késéssel jelent meg. De még az aktualitásukat veszítettek is jelzik, hogy a tudományos közgondolkodásban igény volt a felzárkózásra, a divat átvételére. Két tény mindenesetre szembeötlő. Az egyik, az a magyar nyelvű publikációkból kitetsző és nemzetközi méretekben tapasztal238