A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

jellemző, lényegét tekintve az etnikum önmozgásának eredménye, nem pedig holmi nemzetközi divat, amelyeknek áradata átzúdul a nyelvi és a gyakorta változó törzsi, később pedig az országhatárokon. A megközelítés téves módját nemcsak elméleti meggondolások nyomán kénytelenek választani. Óhatatlan, ha ide lyukadnak ki, ha részproblémák, kiragadott tények sorsát követik nyomon, ráadásul (talán kényelmi vagy ideológiai okokból) csak a maguk választotta vizsgálati eszközöket véve igénybe. Megelégednek azzal, hogy az általuk perdöntőnek tartott kulturális tényező adott közösségen belüli sorsát kísérik figyelemmel. Már a címválasztás is elárulja, miként gondolkodik a szerző: „Magyar falu - magyar ház", „A magyar kukorica" (kiemelés tőlem. H. T.). A címben is azt hangsúlyozzák, hogy értekezésük tárgya etnikai kötődésű. „Ilyen és csakis ilyen a kultúra" - mondják, igazolni akarván az etnikai, nyelvi nemzethatárokkal megvont szűkkeblüségüket. Mindamellett az elhatárolódás nem zárja ki az összehasonlító módszer alkalmazását. Az egyes jelenségek „elterjedését" nyomozzák akár a fél világon át. Az összehasonlítás igénye azonban csak odáig terjed, amíg az egy-egy jelenség nemzetközi mértékben történő bemutatását célozza, tulajdonképpen tematikus adatfelsorolás, amelyben a szerző rendszerint nem is kíváncsi a jelenséget kiváltó - helyenként egymástól különböző - okokra, így arra sem, hogy az általa vizsgált tény miként adódik abból a társadalmi-történelmi közegből, melynek középpontjában áll a bemutatandó jelenség. Az elemzés tehát korántsem konkrét. A kultúrhistorikus szemlélet alkalmazója éppen ezért nem is veszi (sőt veheti) figyelembe az objektíve meghatározó történelmi tényezőket és nem veszi figyelembe azt sem, hogy a kulturális divatok nemzetköziek, nem hajlandó tudomásul venni, hogy a kulturális divatokat kiváltó okok is nemzetközi méretekben érvényesülnek. Ki tagadná történetesen, hogy a neolitikus földművesek a termőtalajt növényeikkel kimerítve ínséges éveket éltek el, ezért szűzföldekre vándoroltak, ennek következtében, ahol a biotóp megengedte, bevezették a földművelés és az állattartás magasabb fokú rendjét. így volt ez az egész világon. A földművesek alkalmazkodása a helyi földrajzi adottságokhoz, különféle talajváltó ökoszisztémákat eredményezett ugyan, de ez az életmód ettől még vándorföldművelés maradt. Európában is ezzel a rendszerrel kell számolnunk. Itt a terjeszkedés kivált azért haladt olyan vontatottan, mert kontinensünkön erdők és mocsarak akadályozták földműves őseink előrehaladását. Sajnos, a részletekről nem sokat tudunk. A ránk maradt tárgyi bizonyítékok alig engednek finomabb distinkciókat tenni. Mindamellett sejthetök a fordulatok, ha kikövetkeztetjük őket. Például nyilvánvalóvá válik, hogy a bronzkori szántógazdaság a családi gazdálkodás színvonalára emelte ugyan a termelő erőket, de még mindig nem szüntette meg a vándorföldművelést kiváltó okokat. A vaskor antikvitásának és a korai középkornak majorjaiban, majd a középkor földesúri munkaerő-gazdálkodása által életre hívott falvak határában alkalmazott örökszántó-rendszer stabilizálta a parasztokat. Az Alpoktól északra húzódó egykori őserdő tisztásain hovatovább örökszántó rendszert alakítottak ki az első évezred végére, intenzív talajművelés, a szántóföldek vetésforgóin a legeltetés, az élőmunka-ráfordítás összehasonlíthatatlanul magasabb fokán állókat tartós, nemzedékek számára biztos megélhetéshez segítette. A birtoklási szokásokat is hozzáigazították a munkakultúrához. (Bár az is lehet, hogy fordítva történt?) Mindenesetre egyik nemzedék a következőre örökíthette tulajdonát, éppen ezért a demográfiai fölöslegnek el kellett költöznie. A középkori munkaerő-gazdálkodás legfőbb forrása ez az örökösödési rendszer volt. A földesurak ki is használták. Ettől kezdve - telepítések révén - hódították meg a szűzföldeket, a parasztokat az ökocinózis és a demográfiai többlet ellentmondásai hajtották - földesúri segédlettel - új hazájukba. 237