A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

Persze tudománytörténetileg nézve ezt a folyamatot, az is nyilvánvaló, hogy számukra a világról, a múltról szerezhető ismeretek csak egyetlen nézőpontban tükröződtek, a civilizációban élők tudományosságát gyarapítók gondolatrendszerében. A világban élő másokat magunkkal kellett összemérni! A legnagyobb élmény alkalmasint az volt számukra, hogy mások másként éltek, mint ők maguk. Kivált a civilizáció peremén vagy azon túl található társadalmak emberei, mert az általuk alkotott közösségekben egyenlőség és a természettel megvalósított harmónia uralkodott. Többen vállalkoztak arra, hogy a 19. századot megelőző, korábbi korszakokban felkutassák azokat, akik ilyen vagy hasonló felfedezésekhez jutottak, tehát akiknek szellemi örökségét tudománytörténeti hagyományként tarthatják számon. Óhatatlanul meg kellett keresniök azokat az érintkezési pontokat a múltban, amelyek révén a távoli társadalmak és a civilizáció összekapcsolódott egymással. Ez a köldökzsinór kötött a múlthoz. Evidencia. Olykor napjainkban is megkíséreli egyik-másik szakíró, hogy ráirányítsa figyelmünket valamely század történéseire, s abban megvilágítsa azokat a körülményeket, amelyekben találkozik egymással a két társadalmi minőség. Az utóbbi évtizedekben többen is publikáltak olyan értekezéseket, amelyeknek tárgyát az utóbbi két-három évszázad európai történelmének köréből választották ki, levéltári forrásokból merítettek s megkülönböztetve eljárásukat az általános gyakorlattól, a történtek interpretációját a „történeti néprajz" névvel illettek. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy az ún. „történeti néprajz" képviselői mégsem vizsgálják a „hosszú tartamokat". Szakíróink kizárólag arra törekednek, hogy egy-egy századból merítsék ismereteiket, ők mondhatni: csak mintát vesznek, és ezzel be is fejezik a „történelmi megközelítés" müveletét. Tagadhatatlan, hogy kurtán-furcsán bántak el a történelemmel. Nem azért, mert az ismeretek forrásainak egy-egy században felfakadt hozamából merítettek. Jó esetben két-három emberöltőnyi idő eseményeire voltak kíváncsiak, holott tudjuk, hogy a társadalom mélyrétegeiben hosszabb korszakokon át érlelődnek meg a változások. A nagyobb baj inkább az, hogy sosem voltak kíváncsiak a hagyományozódást fenntartó okokra, holott ezek határolják történelmi korszakká az általuk vizsgált események láncolatát. Alighanem annak köszönhető értelmezésük egyoldalúsága, hogy nincs mondanivalójuk a világtörténelem nagy társadalom-gazdasági rendszereiről, a formációkról (illetve a nekik olykor megfelelő történelmi korszakokról). Alighanem azért nincs, mert arra gondolnak, hogy az általuk regisztrált tények tulajdonképpen a történelmi folyamat keretei, és az idő múlására való tekintettel nem is gondolják, hogy a távolabbi múltban ható okok befolyást gyakorolhatnának a kutatók által feltárt tényekre. Ilyen fenntartásaik nincsenek az „ősi soron" szolgáltatható magyarázatokat adó kollégáinknak. A kultúra egy és oszthatatlan, az ember természetének kifejeződése. A néprajzosok többnyire ma sem tárják fel értekezésük választott tárgya, illetve annak egyetemes történelmi közege között az (egyébként kimutatható) kapcsolatokat. Úgy vélik, hogy értekezésük tárgya és története egyetlen kapcsolatrendszerben ábrázolható, ez az etnikai származás folyamata, ez maga a kultúra. Egyszerűen nem veszik figyelembe, hogy az embereknek (Kari Marx híres mondatát idézve) „először is enni, inni, aludni kell", ez az előfeltétele annak, hogy az emberek életében „legyen kultúra, vallás és politika". A kultúrának éppen ezért nincs önálló mechanizmusa, nem a kultúra határozza meg az egyes társadalmak önmegvalósítását, hanem fordítva zajlik le az egész folyamat. Ennek ellenére mégis azt tapasztalhatjuk, hogy sokan csak a kultúra szerepét ismerik el. Ekkor egyszer s mindenkorra lemondanak arról, hogy a kultúrát nemzetközi divathullámok (olykor interferáló) együttesének értelmezzék. A kultúra - mondják - az etnikumra 236