A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

is hasonlít a néprajzosok által előállítotthoz. Mindenki, vagy legalábbis a múlt kutatóinak többsége anyanyelvének határai között próbál mozogni. Ennek következtében beszűkül látóterük. Nemcsak földrajzilag, horizontálisan, az időben, vertikálisan is. Elfelejtik (vagy nem is tudják), milyen szerepet játszik választott tárgyuk alakulásában az idő? Nem kérdezik: mikor történik másként, mint egykor és miért? A publikációkból arra lehet következtetni, hogy szinte fel se vetődik: az idő az egyetlen objektív tényező a történelemben, minden más jelenség megítélése viszonyításon múlik. Ezzel a felfogással természetes ki is lehet iktatni a történelmet az egész rendszerből, és az így keletkezett ürt kitölthetik bármi mással. Az anyanyelv mai és egykori határa jelöli a kutató mozgásterét, nem veheti figyelembe a nemzetközileg ható tényezőket, azokat a múltbéli energiákat, amelyek milliók életében sorsformálóknak bizonyultak. Többnyire mégis hajlanak kollégáink erre a megoldásra. A legtöbb néprajzos irodalmi munkásságában azt lehet tapasztalhatni, hogy a kultúrát leválasztják gazdasági alapjáról, abszolutizálják és a kortalannak, mindenhatónak mondott hagyományt állítják érdeklődésük homlokterébe. Sokan úgy vélik, hogy eljárásuk jogos. Azt hiszik, hogy nem önkényeskednek, hiszen úgy gondolkodnak, ahogyan tudománytörténeti hagyományaik kötelezik őket. Talán még arra is gondolhatnak, hogy a néprajzosoknak joguk van a történelmet történet nélkül látni és láttatni, mert nem kell megvonniuk - a történelem fordulatai révén elkülöníthető korszakok - határait. Ha így tesznek, jószerével a korkövetelményeknek tesznek eleget. A néprajz teljesítménye végül is függvénye a modern civilizáció születésének idején, a 19. században végbement szellemi, tudományos és ideológiai átalakulásnak. A néprajz alapítói a 19. században foglalták el pozícióikat a tudományos munkamegosztás rendjében. A kereskedelmi kapitalizmus felfedezései során hatalmas ismeretanyag gyülemlett fel Északnyugat- és Közép-Európában. Egyre többen szerezhettek bizonyságot arról, hogy a civilizációk előtt és azok határain kívül (a többi kontinensen) osztály nélküli társadalmak élnek, amelyben elsősorban a leszármazás, a rokonsági rendszer határozza meg az egyén helyét a társadalomban, nem pedig az osztályszerkezet. A rokonság és a leszármazás tanítómestereink számára konkrétumnak tűnt a 19. században. Alkalmas ismerethalmaznak látszott, amelynek felhasználásával helyettesíthették az ember származásának teremtésmítoszát. A teremtést kiiktatták tehát az emberiség történetének folyamatából. Ellensúlyozásképpen az emberi nem és a természet kapcsolatát hangsúlyozták. Végül a 19. század derekán Darwin megalkotta a faji kiválasztódás elméletét. Az egyes társadalmakat a szociál-antropológusok ma is a rokonsági rendszerek különböző voltát számon tartva, és a leszármazás szerinti osztályozás tanúságait összegezve határozzák meg. Talán ez volt a 18. század tudományosságának legfontosabb felismerése. Az eszmék és ismeretek az egész kontinensen elterjedtek. Nem mindenütt sikerült azonban határozottan szembefordulni az egyházi tanításokkal és határozottan elutasítani a teremtés vallási közhelyét. Közép-Európában (elsősorban Németországban) már indulásukkor is csupán arra vállalkoztak, hogy kulturális jelenségeket vizsgáljanak, az európai és az Európán kívüli társadalmakat az általuk alkotott különféle kulturális rendszerek szerint különböztessék meg egymástól. A kultúra (szemben a természettel) az emberi társadalom sajátos megnyilatkozása volt szerintük. Úgy vélekedtek, hogy valamennyi emberi közösség mindenekelőtt azáltal létezik, hogy kulturális szabályokat alkot, minden egyes közösség másokat, ezek révén különböztetik meg az emberek egynyelven beszélő csoportjai magukat egymástól. 234