A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

MIT ÍRNAK A NÉPRAJZOSOK A TÖRTÉNELMI KORSZAKOKRÓL? HOFFMANN TAMÁS Tálasi István emlékének Keveset, mondhatnám: szinte semmit. Többségüknek ugyanis az a véleménye, hogy tudományuk tárgya kortalan. „Ősi soron" ilyen meg olyan volt az élet, mondták tudományunkat művelő elődeink. Legalábbis a magyar nyelven közzétett értekezések többségében erről lehet olvasni. Persze, bárki azt mondhatná, hogy a magyar publikációk nem is adhatnak átfogó képet a világban kialakult gyakorlatról. A magyar szakirodalom - tudvalevőleg - koránt sem olyan terebélyes, kevesebb ágazatú, mondhatnám: jóval szegényebb, mint a világnyelveken írottak túlburjánzott hatalmas szövevénye. De - a részletek ismeretében mégis az a gyanúm, hogy senkinek sem lehet oka a tiltakozásra. A magyarok és nem magyarok, ha néprajzosok, nem tartották és többségükben ma sem tartják feladatuknak azt, hogy értekezéseikben bemutassák a történelem problémáit. Nem érdekli őket, hogy a kisemberek életében miként vált egykor gonddá a világtörténelem oly sok megoldatlan, majd a kisemberek erőfeszítéseinek jóvoltából megoldott problémája. Nem is szólva arról, hogy a tudomány fogékonyságának hiányai miatt nemcsak Magyarországon egyoldalú a múltról alkotott képünk és bizonytalan tájékozódásunk a jelenben. Elődeinkről szólva nem szabad szegény rokonnak kikiáltani valakit, ha csak a magyar nyelvű szakirodalmat gyarapíthatja! Az általa alkalmazott rendező elvek is hasonlítanak a nemzetközi gyakorlatban alkalmazottakhoz. Persze a magyar nyelvű kiadványoknak kisebb a publicitásuk. De nem elismertségük vagy annak hiánya okoz gondot. Inkább az, hogy miről írnak magyarul (és nem magyarul) a szerzők, miként vélekednek a történelemről, netán annak megismerhetőségéről, a történelem alakulását meghatározó tényezőkről? További probléma, hogy a magyar kiadványokat olvasván nincs joga senkinek sem számon kérni azt a néprajzi szakírókon, miért láttatják időtlennek tudományuk tárgyát? Nem lehet szemrehányólag feleselni velük, mondván: mindannyian eltévedtetek és megtévesztettetek másokat, mert nem igazodtok el az idők végtelenjében! Mindazonáltal tény, ami tény, a nyelvhatár a néprajztudós szemhatára. Aki - a szakirodalomban tájékozódni akarván - beéri azokkal a kiadványokkal „forrásmunkákkal", amelyek anyanyelvén jelentek meg, kényelmesen éldegél, aligha szerez tudomást arról, hogy akarva-akaratlan szűklátókörűvé válik. De maga választotta sorsára mégis találhatunk mentséget, hiszen ezeknek a kutatóknak a teljesítménye jószerével olyan mint kollégáiké másutt, a nemzetközi gyakorlat is azzal az eredménnyel végződik, mint a magyaroké. Többségükben ők sincsenek tekintettel szomszédaik tudományos erőfeszítéseire. Ráadásul más humán tudományok történetét vizsgálva arról győződhetünk meg, hogy megesik: ha megvonják a mérleget, az más diszciplínák esetében 233