A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

BALASSA Iván: Lengyel-magyar kapcsolatok Tokaj-Hegyalján

Ezen ült a kocsis és ezt pokróccal takarta le, hogy ne lehessen sehogy sem hozzáférni. Tokaj-Hegyaljától északra több olyan magyar és szlovák község terült el, melynek lakói szekeresek voltak és általában bort szállítottak északra, visszafele pedig vásznat, prémet, ruhaneműt hoztak. Mindig csoportosan közlekedtek, mert ez a rablók támadása ellen valamelyes biztonságot nyújtott. Sok esetben 10-20 szekér kanyargott az utakon egymásután, ha megálltak egyszerre csak a kocsisok fele ment el, mert a kisebb tolvajoktól is félni kellett. Ezek megfúrták a hordókat és a nyílásba nádat vagy vastagabb szalmaszálat dugtak, melyen keresztül az alátartott edénybe csorgott a bor. Éjszakai szállásaikat előre kijelölték és mint ismerősök állítottak be. Az őrséget gondosan megszervezték és váltották egymást, hogy szállítmányukat pontosan és sértetlenül tudják a meghatározott helyre elszállítani.

19 A hegyaljai bor különböző útvonalakon jutott el Lengyelországba. így a 17. század elején 1617-ben működött „A Lengyelországban Duklán lévő magyarok közössége" olyan átrakodó és árusító hely lehetett, ahonnan rengeteg bor ment tovább észak felé. A legjelentősebb út a Szepességen keresztül vezetett, ahol annál inkább nagy borlerakatokat ismerünk, mert városai 1412-1772 között zálogban Lengyelországhoz tartoztak. Innentől kezdve leggyakrabban vízi úton szállították a hegyaljai bort a Poprádon vagy a Dunajecen bárkákon (szkutá), amit nagy gyakorlattal rendelkező hajósok kormányoztak. Ezen az úton Nowy Sacz volt az első megálló, majd Tarnow következett, mielőtt a Visztulát elérték. Voltak, akik Krakkó felé fordultak, de a többség továbbhaladt Varsó irányában, ahol ugyancsak gyorsan ürülő pincék várták az újabb tokaji szállítmányokat. Innen már csak a végső állomás következett ,a tengeri kikötő Dancig, ahonnan tovább nagy hajókon jutott a bor az északi országokba. A 18. századtól kezdve egyre csökkent a hegyaljai bor északi kivitele, aminek elsősorban gazdasági politikai okai voltak. Amikor 1918-ban megalakult a független Lengyelország, a régi kapcsolatok újraéledtek. Lippóczy Norbert baráti beszélgetés közben mondta el, hogy az 1920-as évek elején igyekezett azt a régi hagyományt felújítani, mely szerint misebornak tokajit használtak. Tályán egy teherautóra felpakolt egy csomó bort és nekiindult Lengyelországnak. Felkereste elsősorban a püspökségeket és ajándékban egy-egy hordót adott át majd pontosan feljegyeztette, hogy ezt Magyarországon hol lehet beszerezni. Útjának eredményeként egyre-másra jöttek a megrendelések, annyira, hogy azokat elsősorban már Tarnowból igyekezett kielégíteni, ahova viszonylag könnyen lehetett vasúttal a hordókat eljuttatni. Az egyházi és világi kereslet csakhamar olyan nagy lett, hogy csak széles körű felvásárlással lehetett azt kielégíteni. Tokaj-hegyaljai bor nagy történeti híre-neve így kamatozott még a 20. században is. Ezt magam is többször tapasztaltam. 1948-ban a Néprajzi Múzeum kiállítását rendeztem Krakkóban és három hétig alkalmam volt személyes kapcsolatokat is kötni nemcsak néprajzi szakemberekkel, hanem másokkal is. Egy alkalommal egy orvosprofesszor hívott meg András-napra és amikor a hangulat magas fokra emelkedett, a házigazda egy üveg tokajit hozott be és elmondta, hogy ezt sikerült a német megszállás ideje alatt is átmenteni és most felbontja, amikor egy kedves magyar vendég jött el őt köszönteni. Egy másik alkalommal 1955-ben Varsóban rendeztem egy népművészeti kiállítást és alkalmam kínálkozott, hogy Lengyelország általam még nem ismert részeiből is sokat beutazzak. így kísérőmmel eljutottam a tengerhez közeli egyik kis faluba, ahol egy hatalmas méretű tégla gótikus székesegyház mutatta a település egykori történetét. Éppen misézett egy fiatal pap és rajtunk kívül alig lézengett valaki a hatalmas épületben. ™ Lippóczy N., 1973. 197. 493