A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)
PORKOLÁB Tibor: Tompa és az akadémia (A Kazinczy-óda különös története)
szetesen a szerző. Toldy a szerzőnek ezt a (természetes) jogát sérti meg, s jogsértő tettét az a körülmény sem mentheti, hogy közösségi felhatalmazással cselekedett. Azonban éppen a Toldy eljárását legitimáló közösségi-intézményi háttér hangsúlyos jelenléte hívja fel a figyelmet arra, hogy a fenti kérdés mégsem válaszolható meg ilyen deklaratív, a szerző szempontjait kizárólagosan előtérbe állító módon. Az emlékóda ugyanis óhatatlanul előhívja azt a (feltehetően se Toldy, se Tompa számára nem tudatosuló) problémát, amely közösségi tradíciók, rituális elvárások, műfaji normák és öntörvényű szövegalakítás, írói autonómia termékeny feszültségében konstruálódik meg. Immár a végletekig élezve a fenti kérdést: ki a szerzője egyáltalán a Kazinczy Ferenc emlékezetére című ódának? A közösségi (szöveg)hagyományt a közösség nevében, egy közösségi szertartásrend keretében aktualizáló, megszólaltató költői Vagy pedig a Tompában felismert költői kompetenciát önnön (szöveg)hagyományának rituális megszólaltatására bíró kollektivuml Innen nézve az akadémiai felkérések és pályázatok akár úgy is értelmezhetőek lennének, hogy bennük intézményesült formában fejeződhet ki az emlékódában tárgyiasuló ritualizált közösségi diskurzus szerző- (pontosabban a szerzői név iránti) igénye. Mindezt elfogadva a Toldy által közvetített korrekciós indítvány nem valamiféle tapintatlanságnak, úgymond a költői önérzet durva megsértésének, hanem inkább a költői szövegben önmagát megformáló és szemlélő kollektívum (ön)reflexív megnyilvánulásának minősíthető. A pesti eseményekről november 2-án beszámoló Arany átgondolt stratégiával próbálja sértődött barátját megbékíteni. Egyrészt - saját szerepét is tisztázva - határozottan megkérdőjelezi Toldy közösségi felhatalmazását: „Az akadémiának, jó fiú, semmi baja veled és verseddel; hanem Toldy kivánta azon nagyon fontos változtatásokat". Amenynyiben ugyanis Toldy nem az Akadémia nevében járt el, nem közösségi elvárásokat közvetített, hanem csupán személyes kifogásait hozta a szerző tudomására, a kellemetlen ügynek is más lehet a megítélése. Tompa így nem a közösség bizalmára bizonyult méltatlannak, hanem egy (tekintélyes) literátor elképzeléseinek nem tudott (vagy nem akart) megfelelni. Másrészt Arany nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a közönség nem magát az ódát minősítette, hanem csupán a költemény előadásáról ítélt: „versedet [...] Toldy mégsem tette tönkre, mert nem az a baj rosszul olvasta (bizony Sz. is rosszul kiabálta el a Szászét), hanem hogy nem hallotta senki. És így a teremből azon érzéssel távozott a közönség, hogy mily kár volt azt a szép verset nem hallhatnia!" Harmadrészt pedig azt sugallja, hogy - az adott körülmények között - egy elsősorban irodalmilag jelentékeny költemény még hatásos szavalattal megtámogatva sem számíthatott közsikerre: „Különben a publicum, Eötvös beszéde folytán, politikailag lévén hangolva, Szászéból is ilyeneket tapsolt meg: 'a gyermek ajka németül gagyog'... mire azt mondta Wenckheim, hogy még inkább megtapsolták volna így: 'a gyermek ajka németül ugaf. Találó megjegyzés a közönség aestheticai hangulatára." Arany szerint a Kazinczy-ünnep hangzatos politikai demonstrációvá alakult át: „Az ünnepély részleteit minek részletezzem? untig olvashadd az újságból. A lakomán magam is jelen voltam, lelkesedtünk hatalmasan: de nem a négy pengős rossz ebédtől s bortól, hanem a diktiók nagy mennyiségétől." 11 A közhangulat bemutatásával Arany pontosan érzékelteti a népszerű politikai frázisokat elkerülő Kazinczy-óda fogadtatásának behatárolt lehetőségeit. Ezzel persze finoman arra is utal elkeseredett barátjának, hogy a langyosan fogadott költemény (esztétikai mércével mérve) mindenképpen felülmúlja Szász nagy sikerű alkotását. Arany tehát azzal próbálja a Tompán elhatalmasodó kudarcélmény hatását enyhíteni, hogy a történtekért egyfelől a 11 Ráíh, \,A1\-A12. 527