A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

PORKOLÁB Tibor: Tompa és az akadémia (A Kazinczy-óda különös története)

TOMPA ÉS AZ AKADÉMIA (A Kazinczy-óda különös története) PORKOLÁB TIBOR A múlt századi emlékünnepek fényét emelő magasztaló műfajok, köztük az elmaradhatatlan ódák megírása többnyire nehéz feladat elé állította a. felkért, azaz a közösségi felhatalmazás szertartásos formájában részesített költőt. Egyfelől megtiszteltetés ez, hiszen a (kultusz)közösséget reprezentáló testület, illetve tekintélyes személy a felkéréssel olyan képességek birtokosaként ismeri el a költőt, amely alkalmassá, sőt e retorika szerint a „legalkalmasabbá" teszi a közösségi értékrend „méltó" képviseletére. Másfelől viszont az (önmagát gyakran nemzetként tételező) közösség nevében szólás szerephagyománya rendkívül nagy felelősséggel jár. Ráadásul a közösségi elvárásoknak, a laudációs hagyománynak, az ünnepi alkalomnak való megfelelés egyfajta „tekhné"jellegü kompetenciát feltételez, amely olykor nincs és nem is lehet összhangban az egyéni „inspiráczióval". Nem meglepő tehát, hogy a felkért alkotók többnyire ambivalens módon viszonyulnak a (megtisztelő) felkéréshez - irányuljon ez akár közvetlenül az ünnepi költemény megírására (például Arany Széchenyi-ódája esetében), akár - a mérlegelés és választás lehetőségét, illetve jogát a felkérő számára fenntartva - egy reprezentatív ódapályázaton való részvételre (például Tompa Kazinczy-ódája esetében).

1 Az alkalmi ódaköltésre egyébként nemigen vállalkozó Tompát feltehetően csak az alkalom nagyszerűsége, az 1859. évi Kazinczy-centenáriumot nemzeti ünnepként értelmező közfelfogás késztetheti arra, hogy - pályatársai felkérésére - részt vegyen az Akadémia ódapályázatán. A pályadíjnyertes, majd „megholt és eltemettetett" költemény „eszméje fogantatásának" körülményeit a költő így idézi fel egy Csengery Antalnak 1859. nov. 25-én írott levelében: „Bánfalván [...] Toldy és Kazinczy [Gábor] urak rám estek: hogy írjak pályaverset, mi nélkölök tán eszembe sem jutott volna, lelkemnek örökös levert állapotjában".

2 A felkérés, illetve rábeszélés aktusának nyomatékos kiemelése az óda „különös furcsa történetét" elbeszélő szerző számára nyilván azért válik fontossá, mert így a kudarcként megélt költői megszólalás felelősségét (legalábbis részben) külső tényezőre háríthatja át: a Kazinczy-óda „így hát már nem saját fellelkesülésem édes magzata volt".

3 Az elkeseredett narrátor a „fogantatás" pillanatát (és ezzel a pályamű egész történetét) a kudarc perspektívájából konstruálja meg. A beküldött munka elnyeri ugyan a félszáz aranyat, de még október 27-i ünnepélyes felolvastatása előtt meglehetősen kínos helyzetbe hozza szerzőjét: „Engem valósággal meggyilkolt a nemes Magyar Akadémia; változtatásokat kér a versben, és minőket! Szinte szégyenlem magamat!" írja október 22-én Aranynak (aki egyébként tagja a pályázatokat elbíráló bizottságnak 1 A Széchenyi emlékezetéi a szerző olvasta fel az Akadémia Széchenyi-emlékünnepélyén (1860. okt. 13.), a Kazinczy Ferenc emlékezetére címen ismert Tompa-költeményt Toldy Ferenc olvasta fel az Akadémia centenáriumi Kazinczy-ünnepségén (1859. okt. 27.). A Tompa-óda néhány címvariánsa: Hymnus Kazinczy Ferencz százados ünnepén; Óda Kazinczy Ferenczre; Kazinczy Ferencz emlékezete. 2 Tompa Mihály levelezése, I—II, kiad. BISZTRAY Gyula, Bp., 1964 (a továbbiakban Bisztray), I, 327. 3 Bisztray, I, 327. 524