A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

BALASSA Iván: Lengyel-magyar kapcsolatok Tokaj-Hegyalján

Ezután újrakezdik a nótát és a táncot. E táncnak a nyomát Tokaj-Hegyalján nem találtam meg. A 16. századtól kezdve a lengyelek figyelme Tokaj-Hegyalja irányába fordult és ez abban is megmutatkozott, hogy számos olyan könyv jelent meg Lengyelországban, mely ezzel a borvidékkel foglalkozott. Ezek között különösen fontos Crescentius, P. eredetileg Firenzében 1478-ban latinul megjelent könyve, melyet 1571-ben Krakkóban lengyelül is kiadtak. A fordító olyan szakember lehetett, aki jól ismerte Tokaj-Hegyalj a e korban szokásos eszközeit, eljárásait és az itáliai helyett ezeket írta le fordításában. Ezért ezt a munkát megfelelő forráskritikával, a tokaji szőlészet és borászat legkorábbi részletes leírásának tekinthetjük. A sok munka közül Keler, Paulét említem meg, aki felföldi hungarusnak nevezte magát, felvidéki szász származású, aki Bártfán született és 1719ben telepedett ki Thorunba és rendszeresen szállította a hegyaljai bort Lengyelországba. Könyvéből, mely latinul és németül Thorunban 1726-ban jelent meg és kétségtelenül bizonysága annak, hogy a bártfaiak hegyaljai szőlőit és annak művelését kiválóan ismerte. Hadd említsem meg Lippóczy Norbertet, akinek Tályán volt nagy terjedelmű szőleje és a 20. század első negyedében települt át Thorunba és különösen a katolikus egyházat látta el miseborral, mert a 16. századtól kezdve a lengyel papság ehhez ragaszkodott. Itt említem meg, hogy ezer tételt meghaladó Hegyaljára vonatkozó gyűjteményét éppen úgy a Magyar Mezőgazdasági Múzeumnak hagyományozta, mint világhírű szőlészeti-borászati ex libris- és bélyeggyűjteményét. A tokaj-hegyaljai bor nemcsak összekötötte a két országot, hanem arra is alkalmat adott, hogy kiváló szakemberek megörökítsék azzal kapcsolatos véleményüket. Ezek közül is kiemelkedik Komoróczy György: Borkivitelünk észak felé. Kassa 1944. alapvető munka, mely rengeteg olyan lengyel levéltári anyagot is feldolgoz, mely a háborúban elpusztult. A szőlő megművelésében a lengyel munkások kevéssé vettek részt, de azért erre is tudunk példákat. Ezek azonban rendszerint letelepedtek és lassan magyarokká váltak, még akkor is a lengyel név megőrizte egykori származásukat. A lengyel és a lengyel zsidó kereskedők nagyobb számban közvetlenül a szüret előtt, októberben jelentek meg, amikor a legjobbnak mutatkozó termést előleggel igyekeztek lekötni. Ilyenkorra ideözönlöttek azok a főurak, papok, a szepességi városok vezetői, akik Tokaj-Hegyalján szőlőbirtokkal rendelkeztek és megindult a borra az alkudozás. A külföldi, köztük a lengyel kereskedők felkeresték faktoraikat, akiknek az volt a feladatuk, hogy a termelő és a vásárló között kapcsolatot létesítsenek. A nagyobb, főleg lengyel kereskedőknek már a 17. században is akadtak helyi képviselőik Tokaj-Hegyalj a városaiban, mint az a Szepességi Kamara egy feljegyzéséből kiderül: „...az idegenek, nevezetesen a lengyelek és a zsidók, már tavasz beálltakor megállapodnak saját levelezőikkel (birtokosokkal), valamint az egyes hegyaljai városok lakosaival a borárak tekintetében, a borokra előleget adnak és ennek fejében szüret idején az egész termést vagy legalább is annak legválogatottabb hányadát követelik".

11 A 19. század első felében a faktorok nagyon elszaporodtak és erről Matolay Gábor, a korszak szőlészetének és borászatának egyik legjobb hegyaljai szakértője kéziratos munkájában az alábbiakat írta 1842-ben: „Mind addig nagy szükség vala ezekre (ti. a tanács kijelölt embereire) a bor hitelének, becsének fenntartása végett, míg a lengyel Schlachta (a lengyel nemesség) maga járt bort venni, már ezt is kiment szöllőbe esméretes gazdájához s pincéjéhez, de már most harmadik közben jövőnek keze által 10 Penavin O., 1975: 172-173. 11 Komoróczy Gy, 1944: 119. 490