A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

TÓTH Arnold: Paraszti históriák egy tardonai kéziratos énekeskönyvben

Csak az fáj az elvérzett bús szívemnek Hogy egy szót sem köszönhettem szülőmnek Meg sem köszönhettem a hűségüket Amiért hogy felneveltek engemet. Hozzátok egy mély sóhajtást bocsájtok Bánat szellő vigye is el hozzátok Ameddig tart a teendő pályátok. Jó rokonok és szeretett testvérek Ilyen korán meghaltam közületek Váratlanul, mit nem is reméltetek Még csak egy szót sem szólhattam néktek. Legyetek hát megáldva az Istentől Ki vigyáz rátok a magas mennyekből Ezt kívánom rátok a megtört szívemből. Rezes banda kísér ki a síromba Szomorúan szól, mintha az is sírna. Könnytől nedves az utca pora Ki az apát, ki az anyát siratja. Legépebben megmaradt és a históriás költészet szempontjából is legfontosabb szövegünk a Hallgassátok meg amit én beszélek kezdetű alkotás. Jelentősége abban áll, hogy a történetnek ismerjük más megfogalmazásait is, Labancz János és a mezőkövesdi nyomdában dolgoztató Oláh István tollából; valószínű, hogy az alapszöveget a miskolci Faliznyó János írta és a többiek azt másolva írták meg saját változataikat. A Tardonán előkerült variáns is ezek valamelyikének utánzata lehet, mert bizonyos részek szinte szó szerint megegyeznek a Takács Lajos által közölt szövegekkel. Az énekeskönyvet írogató adatközlő ehhez a szöveghez állt legközelebb érzelmileg: gyűjtésem során többször elmondta és gyakran elővette egyes sorait, szakaszait is. A kezdősor jellegzetes históriás felütés: hallgassátok meg, amit én beszélek... A kezdő strófa előre utal a záróversekre, amelyben a tanulságot fogja a históriás megfogalmazni: édesapák, édesanyák sírjatok... A 2-6. szakaszban a szereplők bemutatása és az alaphelyzet leírása található. Érzelgős, kissé mézes-mázos hangon adja elő a történet a szerelmi kapcsolatot, amelyre hirtelen (de már várt) fordulatként dörren rá a 7. versszakban az atyai szigor. A 8. strófában fogalmazódik meg a konfliktus, és itt jelenik meg a passzív negatív hős, a púpos és félszemű kényszer-vőlegény személye is. Ezek után a szerelmi gyilkosság előre várható, de a tett elhatározását, a kényszerű eljegyzést és a szerelmesek párbeszédét hosszasan adja elénk a história, késleltetve ezzel a legizgalmasabb rész eljöttét. A 15-19. versszak írja le a gyilkosságot, és ez az a rész, amely a Takács Lajos által közzétett Labancz- és Oláh István-féle szövegekkel nagyfokú hasonlóságot mutat. A csonkán maradt 16. versszak akár az adatközlő betoldása is lehet, annyira betyárballadás íze van az utolsó útra induló hős zengő sarkantyújának. A 20-21. záróversek hamisítatlan históriás és ponyvaballadás megfogalmazásúak: a „most idehallTakácsL., 1958.80-81. 456