A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

TÓTH Arnold: Paraszti históriák egy tardonai kéziratos énekeskönyvben

kolai füzet, amelybe 67 szöveget írt le Varró Jolán illetve lánya, aki a szomszédos Dédestapolcsányban él. A szövegek igen vegyes összképet mutatnak: 38 népdal, 16 nóta és folklorizálódott népies műdal, 5 háborús nóta, 1 vers (Gyulai Pál: Éji látogatás), 1 református esti imádság, 2 ballada és 4 paraszti história vagy históriás eredetű balladaszerű ének. Az adatközlő emlékezetből írta illetve diktálta le a szövegeket az elmúlt öt évben. Ott jártamkor éneklésre már nem tudtam rábírni, mivel Tardonán az idős, beteg asszonyok (Varró Jolán éppen egy hosszan tartó kórházi kezelésből érkezett haza) nem szoktak énekelni, legfeljebb zsoltárokat a templomban. Kérésemre a históriákat egyenként elszavalta: tudta emlékezetből is, de a „biztonság kedvéért" maga elé vette a füzetet és bele-belepillantott, mintha felolvasná. Hangsúlyozása, az egyetlen monoton folyamként zúduló szöveg úgy hangzott, mint ahogyan Petőfi versein a hangsúlyos magyaros verselésű memoritert megtanulták régen az iskolások - az énekeskönyv históriáinak elszavalása érdekes kettősségét mutatta az írásbeliség és a szóbeliség keveredésének. A szövegeket Varró Jolán igaz történetnek, megtörtént esetnek, vagy egyszerűen versnek nevezi. A kórházban egyik betegtársa, egy nyugdíjas tanítónő és népi iparművész alkalmazta Joli néni szövegeire a ballada elnevezést, de az adatközlő szóhasználatába ez a kifejezés nem került át. Az igaz történeteket a faluban ma kevesen ismerik, némelyiket régen is csak Varró Jolán és ikertestvére, Varró Margit énekelték. Lényeges, hogy a népdalokkal és a nótákkal szemben ezeket nem a szájhagyományból tanulták, hanem gyermekkorukban a ház padlásán talált 10-15 köteg elsárgult papírból másolták le a szövegeket. Ez azt jelenti, hogy a históriák az 1940-es években már nem voltak használatban Tardonán és Dédestapolcsányban; a kidobni való lim-lom közé voltak dobva a versek, de azért el még nem tüzelték azokat. Az adatközlők egyáltalán nem emlékeznek históriásokra már a harmincas évekből sem, ami bizonyítja, hogy a históriázás legkésőbb az első világháború utáni években megszűnt ezen a vidéken. Ezt az időbeli meghatározást támasztja alá az is, hogy a históriák mellett öt háborús nóta is szerepel az énekeskönyvben, melyeket az első világháború éveiben a históriások előszeretettel terjesztettek a vásárokon.

18 Tardona környezetében a legközelebbi vásározó hely a szomszéd község, Dédes volt, távolabb pedig Putnok, Sajószentpéter és Miskolc voltak a legfontosabb piacozóvásártartó települések. A históriáknak mindenképpen ezekről a helyekről kellett származniuk, hiszen a Bán-völgye főként református (illetve vegyes vallású) lévén, a búcsúknak igazi jelentősége ezen a vidéken nem volt. Az énekeskönyvben olvasható históriák már a műfaj másodlagos életének a lenyomatai: a tardonai folklórfenntartó szóbeliségbe bekerülve élhettek ezek a szövegek a harmincas-negyvenes években. Elgondolkodtató, hogy a padlásról lekerülő elsárgult históriák és ponyvák hogyan válhatnak újra énekes alkotássá: csak úgy, ha volt valaki, aki tudta énekelni ezeket. Az adatközlők azonban nem emlékeztek rá, hogy a lemásolt szövegekhez a dallamot kitől tanulták meg gyerekkorukban. Tardonán a fonóház a hatvanas években szűnt meg, ekkor eltűnt a vasárnapi lányséta és a többi szokásos tánc- és éneklési alkalom is. A társasmunkák, különösen a disznóölés volt még énekfenntartó alkalom a hetvenes-nyolcvanas években, és az erdészetnél erdőművelő munkát végző női brigádok között is tovább élt egy ideig a hagyományos éneklési kultúra. Ezeken a közösségi alkalmakon azonban a legritkább esetben kerültek elő a történetes énekek, ami összecseng Takács Lajos megállapításaival. A históriáknak Takács L., 1988. 389. 447