A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

PIRINT Andrea: A művészet története Moholy-Nagy László interpretálásában

Heinrich Wölfflin utolsó előadásait is látogatta. További lehetséges érintkezési pontként adódik Alois Riegl késő-római iparművészetről írott könyvének 1927-es második kiadása;

53 és Riegl az, akinek koncepciójával sok hasonlóságot vélek felfedezni MoholyNagy teóriájának. Moholy-Nagy 1928-ban írta meg a szobrászat és építészet fejlődéstörténetét is magában foglaló második önálló könyvét. Elképzelhetőnek tűnik, hogy ekkorra legalábbis hallott Riegl friss kiadást megélt elméletéről. Riegl a művészet történetét egy egységes, korszakokon átívelő folyamatként ábrázolja. 190l-es könyvében a késő antikvitás művészetének tanulmányozása során állítja fel azt a fejlődéstörténeti koncepciót, amelyet az építészetre is kiterjeszt. A fejlődést amelyen belül három fázist állapít meg - a térbeliség érzékelésében látja. A folyamat a tapintási képzetek dominanciája, a közeli látásmód feltételeinek megfelelő szemléletmód felől, a felülettől való fokozatos elszakadás útján a térbeli szemlélet kialakulása felé halad. A fejlődés tehát - Riegl kifejezésével élve - a „taktisch"-tól az „optisch" felé nyilvánul meg. A riegli koncepcióról eddig elmondottak mind jelen vannak Moholy-Nagy teóriájában is. Mindketten általános érvényű - művészettörténeti stíluskorszakokat nem ismerő - folyamatot ábrázolnak, mégpedig a tapintási érzet által meghatározott izoláltság felől a vizualitással felfogható térbeniség felé. Moholy-Nagy öt szakaszt állapít meg, szemben Riegl három fázisával. Azonban ez inkább kiegészítést jelent, mintsem eltérést. Az első fázist Moholy-Nagy a tömbszerű kategóriájával jelöli. Riegl szintén a zárt, elkülönített szobrászi tömeget sorolja ide, s elsősorban az ókori Egyiptom művészetét érti alatta, az építészeti teret illetően pedig a meghatározott geometriai formát. Talán csak véletlen, de tény, hogy Moholy-Nagy ezt a fázist elsőként Mükerinosz piramisával illusztrálja. A „modellált" fázisa tartalmilag szintén megegyezik a Riegl-féle második szakasszal. Mindketten a felületnek már szabadabb megmintázását értik alatta. Ezt a fázist követi mindkettőjük számára a tárgy izolálásának eltűnése, amelyet Moholy-Nagy a perforációval jellemez. Moholy-Nagy első három szakasza voltaképpen megfelel a riegli fázisoknak, melyeket Riegl az antikvitás művészetének tanulmányozása során állapított meg. Ezekhez az avantgárdé művész még két - a modern művészetben megnyilvánuló új törekvéseket magában foglaló - szakaszt kapcsol: a lebegőt és a kinetikust. A térszemlélet fejlődését a szobrászat és az építészet tekintetében mindketten egyaránt vallják. Riegl a késő-antik reliefek vizsgálatakor kidolgozott tapintási-optikai koncepciót az építészetre az interieur-exterieur fogalompárral vetíti rá, és a fejlődést a zárt, a térrel minimális kapcsolatot tartó belső tér felől a belső térnek a külső térrel való „összemosódása" felé rajzolja meg. Moholy-Nagy történeti sorrendje - hat szakaszával kategorikusabban felépített mint Rieglé, ugyanakkor példákkal nem támasztja alá, míg a példákból indul. Ennek ellenére maga a fejlődési folyamat, amely „a zárt tér felől a nyitott tér felé"

54 vezet, megegyezik a riegli koncepcióval. Mind Riegl, mind Moholy-Nagy számára egy immanens tényező feltételezése adja meg az alapot arra, hogy az egész kultúrtörténeten belül egyetlen fejlődési sémát láthassanak megnyilvánulni. Riegl számára ez a tényező a „Kunstwollen", amely fogalom alatt egyfajta „művészet-akarást" ért, mint az ember állandó jellemzőjét. Moholy-Nagy a „biológiai szükségszerűségére vezeti vissza az embernek az anyag legyőzésére irányuló törekvését csakúgy, mint önkifejezési vágyát. Végső soron mindketten valamiféle belső 52 Botár O., i. m. 75. 53 Riegl, A. 1989. Eredeti: Die Spatrömische Kunstindustrie nach den Funden in Österreich-Ungarn. Bécs, 1901.; 2. kiadás Bécs, 1927. 54 Moholy-Nagy Z,.. 1973.211. 390