A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

PIRINT Andrea: A művészet története Moholy-Nagy László interpretálásában

melyek közül konkrétumokat is említ, a természet örök formáival (a hegyek nagyságával, a tenger végtelenségével) vonja párhuzamba. Kemény a formának, a kompozíciónak emberre gyakorolt örök hatását pszichikai tényezőkre vezeti vissza; a koncentrikus és excentrikus kompozíció, valamint az aktív és passzív színek pszichikai hatását vizsgálja. E Kemény-féle koncepcióban számos elemét megtaláljuk Moholy-Nagy később kifejtett történeti szemléletének. 1929-es könyvében egy olyan művészettörténet rajzolódik ki, amely elszakítja a múltbeli alkotásokat saját koruktól, és „abszolút" szempontból vizsgálja azokat. Moholy-Nagy már könyvének elején megelőlegez némi útmutatót a művészet helyes szemléletét illető állásfoglalásához. „Egy műalkotás sohasem válik tolmácsolása révén személyes élményünkké" - írja. „A leírások és elemzések ... csak ... bátorságot adhatnak ahhoz a kísérlethez, hogy önállóan hódítsuk meg ezeket a műalkotásokat a maguk időbeli és biológiai valóságában."

37 Itt egyrészt megfogalmazódik az interpretáló művészettörténet kritikája, másrészt az a felismerés, hogy a műalkotásnak kétféle valósága van. Moholy-Nagy e két valóság alatt egyrészt ért egy biológiai valóságot, amely örök kategóriának tűnik, másrészt egy kortól függőt, tehát változót. És e rövid megfogalmazásból kitűnik állásfoglalása is, amely a műalkotásnak a közvetlen élmény útján történő szemléletén alapul. A formalisztikus történeti koncepció legteljesebben a szobrászatot illetően bontakozik ki. Teóriáját csak a körszobrokra vonatkoztatja, és gazdag képanyaggal kíséri. E történetiség legfőbb jellemzője a fejlődés, amely a tömbszerűtől a kinetikus felé halad, s amely folyamaton belül öt szakaszt állapít meg: tömbszerű, modellált (kivájt), perforált (átfúrt), lebegő és kinetikus (mozgó) fázist. „A szobrászat az út az anyagszerű tömegtől a virtuális tömeg felé; a tapintástól a vizuális, viszonylatszerű érzékelés felé. A szobrászat = az anyag szublimálódásának útja, tömegből mozgássá" - írja.

38 Moholy-Nagy úgy képzeli el a szobrászat fejlődését, mint a pusztán az anyaggal való kézműves ismerkedéstől az intellektuális megismerés felé haladó folyamatot. Az anyag legyőzését a szellem útján. Itt utalnék Gropius rokon gondolatára, amely 1923-as programjában merül fel. A művészi alkotófolyamatról Gropius azt írja: „ez ... a szellemnek az anyagi világgal folytatott harcában megy végbe".

39 Szobrászattörténeti koncepcióját Moholy-Nagy egyetemes érvénnyel vallja: „minden zárt kultúrkörön belül" ugyanezt a fejlődési sémát ismeri fel, s különféle tényezőktől teszi függővé, hogy valamely korszak melyik szakaszig jut el. De ezt a sémát vonatkoztatja az individuális alkotói fejlődésre is. Példaként Brancusi alkotói periódusait mutatja be, és rajta keresztül egyúttal egyik fő kedvence, Archipenko, valamint Lipschitz, Zadkine, Vantongerloo kibontakozásának irányvonalát is. Velük már saját jelenébe érkezik el. Moholy-Nagy számára legfontosabb szakasz az ötödik. Itt idéz saját - Keménnyel közösen írt - korábbi manifesztumából, a Dinamikus-konstruktív erőrendszerből,

40 valamint az azt inspiráló Realista manifesztumból,

41 és újfent előtűnik a már korábban számos alkalommal megfogalmazott propagandája a fény alkalmazásának. Történeti koncepciójával tehát ismét odajut el, amit történeti alátámasztás nélkül is régóta vall: a fénnyel alkotott virtuális tömeg korszerűségéhez. 38 Uo. 166. 39 Gropius, ÍV.: Az Állami Bauhaus eszméje és felépítése. 1923. Közli: Mezei O., szerk. 1975. 63. 40 Kemény A.-Moholy-Nagy L.: Dynamisch-konstruktives Kraftesystem. Der Sturm, Berlin, 1922. 12. sz. Magyarul közli: Passuth K., 1982. 291. 41 Gabo, N.-Pevsner, A.: Realista manifesztum. Moszkva, 1920. Magyarul közli: Bajkay É., szerk. 1979.78-81. 387