A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

TARCAI Béla: Szellemi élet a fogolytáborokban

A kutatásban elsőként az a kérdés vetődik el, hogy szabad-e, lehet-e a kényszerű összezártság viszonyai között létrejött szellemi alkotásokat néprajzi szempontú vizsgálódás alá vetni. Erről Vasvári Zoltán doktorandus, a téma egyik kutatója ezt írja a Néprajzi Látóhatár 2000. évi 3-4. számában, a hadifogolyemlékek néprajzi kutatásáról írt dolgozatában: „...úgy gondolom, hogy az olyan kényszerűen zárt közösségben, mint a hadifogolytáborok vagy a lágerek, börtönök és kaszárnyák, létrejön egyfajta modern folklór". Dr. Küllős Imola, a tanszék docense az 1997-ben megjelent Vallási néprajz című kötetben,

10 Kísértő múlt - A sztálini lágerek költészete egy folklorista szemével című tanulmányában véleményét így summázza: „...a lágerköltészet mind esztétikai minőségét, mind funkcióját, mind pedig terjedési módját tekintve közösségi költészet, modern folklór, amelyet nem művészi színvonala, hanem közösséget teremtő, közös identitást kifejező ereje miatt kell megismernünk és becsülnünk". A lágerkultúra kialakulásának mozgatórugóit keresve, Vasvári Zoltán a már említett tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy „...az eredetileg heterogén kultúrájú, de kultúrájuk gyakorlásában akadályoztatott embereket egyfajta önellátó típusú, folklór kultúra megteremtésére kényszeríti". Ehhez annyit kell és lehet hozzátenni, hogy a megszokott intim világából erőszakkal kiszakított embert nem csak a kommunikációs kapcsolatok elvesztése, hanem belső, érzelmi kényszer is feszítette. A megalázottságot, a reménytelenséget és a magányosságot kompenzálni, a személyes érzelmeket valamilyen formában kifejezni kellett, ha nem is mindig a közlés szándékával, így válhatott a szellemi tevékenység a túlélés egyik tényezőjévé. Gyűjtőmunkám során - többek között - kezembe került egy füzet, amelybe egyik fogolytársam a menyasszonyának szánt leveleket írta, de soha el nem küldhette, mert posta nem volt. Minden egyes levél megírása után oldódott benne a feszültség, mert - saját bevallása szerint - úgy érezte, hogy nem szakadt meg a kapcsolat a távolban élő, szeretett lénnyel. Megkérdeztem olyan volt foglyokat, akik sem azelőtt, sem azután soha egyetlen sort nem írtak le, de a fronton és a fogságban verseket, dalokat költöttek, arról, hogy mi késztette őket a verselésre. Volt, aki azt válaszolta, hogy „csak úgy, magától jött", volt, aki valamiféle belső kényszert érzett, de magyarázatát nem tudta adni, és volt olyan is, aki humoros, sőt sikamlós verseit társai felvidítására írta, és ahol tehette, elő is adta. Ringhoffer József festőművész grafikája Kazincbarcikáról ' A Református Teológiai Doktorok Kollégiumának Egyházi Néprajzi Szekciója kiadása, 1997. 352